Robbanás

Hatodik rész

Amikor Dia elhajt, megfordulok és Zach felé kezdek el lépdelni.

- Mi történt? – tör elő a kíváncsiskodó énem, ami számon kéri a felettesem. Megint nem gondolkodok előre. Nagyon szuper.

- Semmi – közli figyelmen hagyva mennyire kíváncsi vagyok és, hogy nem éppen voltam vele szemben tisztelettudó.

- Semmi? – kérdezek vissza, mert elvesztettem a fonalat és, mert sokkal elegánsabb, mintha kinyögtem volna egy mit.

- Moroi nem történt semmi. A közel jövővel kapcsolatban akartam beszélni az egész csapattal, de te szőrén-szálán eltűntél – közli velem, de az arcáról semmit nem tudok leolvasni. – Mivel a többiek itt voltak, ők részt vettek egy eligazításon már, csak te nem – hallom megint a szemrehányást a hangjában.

Szerintem sose hallottam még ennyit beszélni egyhuzamban.

- Menjünk - jelenti ki és elindul. Követem és miután beérem, igyekszek vele lépést tartani és néma csendben maradni, hogy elmondhassa, amit akar. – Négy nap múlva repülünk Afganisztánba. Daniel később csatlakozik csak hozzánk.

- Öten megyünk csak? – lepődök meg először a létszámon.

- Természetesen nem, de teljes létszámban sem leszünk. Az elmúlt hónapokban sokan szereltek le, az újoncokat sem dobhatjuk ennyire bele a mélyébe.

- És én? – lepődök meg újra.

- Két éve a seregnél vagy és nem újoncok között edződtél. Volt már feladatod is, igaz csak az államokon belül, de ott jól teljesítettél. Jelenleg szükség lesz ott rád. A tengeren túlon. Ezt tartsd a szemed előtt.

- Igyekszem – nézem az előttem húzódó gyalogutat.

•••

Másnap természetesen nem ébredtem túl fitten, de a reggeli edzésnél Zachnek egy rossz szava sem volt rám, ami azért egy kicsit meglepett. Nem gondoltam, hogy ennyire komolyan is tudja venni a dolgokat.

Az este még csupán néhány szót váltottunk még, aztán csendben indult mindenki a maga dolgára.

Ma reggel viszont már egy teherszállító repelülőgépen ülök és az óceánt szelem át a gépezettel.

Természetesen Dia nem örült, amikor felhívtam, hogy mi a helyzet, mi szerint elhagyom az Amerikai Egyesült Államok területét. Megemlítettem apának is, azt mondta küld levelet majd és megígérte, hogy Diáét is feladja majd, hogy kapcsolatban maradhassunk.

Minden cuccom, amit magammal hoztam egy nagyon nagy hátizsákba van begyömöszölve. Mindent beleraktam, amit csak tudtam és fontosnak találtam.

A gép egy-egy légörvénynél megrázkódott már, de eddig különösebben semmi probléma nem adódott utazás közben. Ezeket is csak azért tudom, mert Mark mondta, amikor felébredtem.

Jelenleg is Mark vállára hajtva a fejemet próbálom túlélni a repülő utat, ami hihetetlenül unalmas. Mások figyelésével töltöm az időmet, mert semmilyen jobb programot nem találtam magamnak. Sokan vagyunk a gépen. Túl nyomó részt férfiakkal vagyok körülvéve. Rajtam kívül csak három nőt véltem felfedezni, de elég nagy százalékos esély van rá, hogy most látom őket utoljára.

- Jana – hallom meg a nevemet, ezért a jobbomon ülőre nézek felemelve a fejemet a válláról.

- Te nem izgulsz? – pillant rám Mark kérdőn. Szemöldök ráncolva gondolkodok el.

- Most nem – válaszolok végül. – De neked se kell – rázom meg a fejemet.

- Gondolod? – kérdezi előre fele bambulva.