Újév

1.

  Késő délután volt már, amikor a házaspár megérkezett a gyerekekkel a kunyhóba. A hó nagy pelyhekben hullott, és nem úgy tűnt, mint ami hamar el akart volna állni. Két kocsival mentek, s miután leparkoltak egymás mellett, a gyerekeket előre küldve, s a két fiút segítségre kérve kezdtek el bepakolni a házba. Viszonylag sokan gyűltek össze az év végi összejövetelre, így hoztak pár táskányi rágcsát, és üdítőt a gyerekeknek, de persze a néhány üveg alkohol sem maradhatott el.
- Sofia - ugrándozott a nő elé a kis hét éves Szabó Liliána. - Mikor jönnek a papáék?
- Nemsokára, kis szívem - mosolygott a nő, és megsimította a legkisebb Szabó lány haját. - A mamádnak még előadása van, aztán ők is jönnek.
- De a papa jöhetett volna hamarabb - duzzogott Lili.
- Ha a papa velünk jön, akkor ki fogja elhozni a mamát? - vonta fel a szemöldökét Zsolt, aki most az utolsó csomagokkal lépett be a házba.
- Nem tudom - vont vállat elgondolkozva a kislány, mire Zsolt és Sofia összemosolyogtak.
  A ház maga fából készült és kétszintes volt. A földszinten az előszoba után következett azonnal a nagy nappali, amivel egybeolvasztották a konyhát, és ezek kettőse alkotta a ház fő helyiségét. A nappalit és a  konyhát egy hosszúkás szigetpult választotta el egymástól, és a konyhából nyílt a teraszajtó a kertre, melyen túl ott húzódott a Balaton. Igazán jó helyen volt a nyaraló, mert így a tulajdonosoknak saját, elkerített fürdőző helyük is volt. Az emeleten két fürdőszoba és több, vendégeknek szánt hálószoba sorakozott, így mindannyian bőven elfértek.

  Míg Homonnay Zsolt és felesége, Sofia a hat gyerekkel együtt - kik közül négy nem az övék volt - megérkeztek a tihanyi nyaralóba és kipakoltak, addig Budapesten, a Budapesti Operettszínház előtt Szabó P. Szilveszter és Gebhauer Rebeka igyekeztek kedvesen, de minél gyorsabban lerázni azokat, akik képet és aláírást akartak kérni tőlük.
- Most már igazán mennünk kell - mondta Rebeka mosolyogva. - Köszönjük, hogy eljöttetek, örülünk, hogy jól éreztétek magatokat - integetett, miközben távolodni kezdtek a rajongói társaságtól, akik ezután ismét a művészbejáró felé fordultak, és várták, hogy a következő kedvenceik megérkezzenek. - Futás - súgta Rebeka a férjének, aki átkarolta, és így indultak el sietős léptekkel az autójuk felé.
- Már csak azért is, mert ebben a ruhában hamar be fog fagyni az a csinos kis feneked - mormogta maga elé Szilveszter.
- Csak jól akartam kinézni - forgatta meg szemeit a nő, majd tekintetével a kocsit kezdte keresni, mert Szilveszterrel ellentétben ő ismét elfelejtette, hol parkoltak le. Ha a férfi nem lett volna mellette, a fejét is képes lett volna elhagyni. Megjegyzett bármilyen koreográfiát, szöveget, vagy hogy mikor hol kell lennie, de Budapesten rendszeresen eltévedt, és elhagyott mindent, amit magával vitt.
- Jól néznél ki olyan ruhában is, amiben nem fázol fel - vonta fel a szemöldökét Szilveszter, és bármennyire is tűzbe jött a nő öltözékétől, mégis olyan hangszínt ütött meg, hogy Rebeka értse, egyáltalán nem örül annak, hogy ilyen lengén öltözött fel a mai napon, bár ezt otthon is elmondta neki, mikor elindultak.
- Bezzeg múltkor a hálószobában tetszett - motyogta inkább magának, mint Szilveszternek, mikor megálltak az autó mellett, de a férfi meghallotta.
- Az teljesen más volt! - mutatott feleségére az autó felett, majd kinyitotta az ajtót, és mindketten beszálltak.
- Jól van, most már elég lesz - legyintett Rebeka, mintha elhessegetné a témát vagy a gondolatokat ezzel kapcsolatban, és mielőtt bekapcsolta volna a biztonsági övet, lehámozta magáról hosszú, térdéig érő, vajszínű kabátját, majd hátra dobta a hátsó ülésre. - Kemény tíz percet voltam a színpadon, akkor is csak meghajoltam és ott álltam egy helyben, a többi időt a takarásban töltöttem. Igazán nem fog senki belehalni, hogy rövid a szoknyám - forgatta szemeit ismét.
- Na, kösd be magad, kisanyám - szusszantott Szilveszter, miközben ő is a biztonsági övért nyúlt, és beindította az autót.
  Rebeka azt a hosszú, térde fölé érő csizmát vette fel, amit évekkel ezelőtt - pontosabban 2022-ben - karácsonyra kapott férjétől. A csizma még ilyen sok évvel később is tökéletes állapotban volt, a nő ugyanis úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Emlékezett még, hogyan bámulta meg a kirakatban a fekete csizmát, majd az ára miatt úgy döntött, nem veszi meg, ám férje karácsony alkalmával meglepte őt vele. Azóta nagy kincsként tartja számon a ruhadarabot, és mindent megtesz azért, hogy minél hosszabb ideig hordhassa. Ehhez a csizmához egy rövid, fekete szoknyát vett fel, mely akkora volt, hogy alja nem sokkal a csizma felett, a combja közepén ért véget, így egy vékony csíkban kilátszott a lába. Rebeka idén töltötte a harminckilencet, valóban nem volt általános viselet az ő korában ez, de azt is mindannyian tudták, hogy a nő genetikájából adódóan és a sok szépségápolási termék használatának köszönhetően akár tíz évet is letagadhatott volna, és kétség sem fért hozzá, hogy kifejezetten jól áll neki ez az öltözék. Hozzá egy élénk színű, világoskék blúzt választott, melynek hosszú, buggyos ujja volt, lenge anyaga, és az alját a szoknya magasított derekába tűrte. Hajába elegáns csigákat varázsolt, ajkára a szokásos, bordó, matt rúzst kente, füstös sminkje volt, fülében nagy, karika fülbevaló lógott.
- Mehetünk - szusszantott Rebeka, mikor bekötötte magát, Szilveszter pedig kikanyarodott a parkolóhelyről, és elindultak a Balaton északi partja felé, hogy a Homonnay család és a saját gyermekeik után siessenek, és együtt ünnepelhessék nem csak az újévet, de Szilveszter születésnapját és a Szabó házaspár évfordulóját is. Egészen pontosan tizenhat éve ezen a napon jöttek össze.
- Egyébként meg - vett nagy levegőt hosszas némaság után Szilveszter, mire felesége a férfi felé fordult. Rebeka az indulás óta a mellettük elsuhanó város gyönyörű fényeit figyelte, és gondolataiba mélyedt. - Gratulálok - sandított a nőre. - Gyönyörű lett az első koreográfusi munkád - mosolyodott el.
- Köszönöm - biccentett Rebeka, és nem tudta megállni a mosolygást.
  Ma volt a premierje annak a darabnak, melyben ő nem, mint táncos, hanem mint koreográfus dolgozott. Ez volt az első munkája, amit hivatalosan is ő koreografált, és mindenféleképpen ott akart lenni a premieren, újév ide vagy oda. Zsolt és Sofia vállalta, hogy a hat gyereket leviszik a nyaralóba, Szilveszter pedig megvárta feleségét a színdarab ideje alatt. Rebeka végig a takarásban izgult, és még az utolsó utáni pillanatban is azt magyarázta az egyik táncosnak, hogy azt a bizonyos mozdulatot hogyan fogja tudni megcsinálni, ami eddig nem- vagy nehezen sikerült csak neki.
- Megérdemelted a tapsot - szólt megenyhülve a férfi, és kezét a sebváltóról a nő combjára tette, mire az rámosolygott. Régi szokás volt az, hogy így vezetett a férfi, de mostanában, az utóbbi időben Rebeka túl ideges és frusztrált volt a darab sikeressége miatt, ezért még ezt az apró, kedveskedő gesztust sem viselte jól. Most viszont felszabadultan, örömtelien pillantott férjére.
- Ne haragudj, amiért olyan elviselhetetlen voltam - húzta el a száját Rebeka.
- Ugyan - vont vállat Szilveszter, és egy gyors pillantást vetett feleségére, majd ismét az útra nézett. - Tudod, hogy én is miket le szoktam művelni előadások alatt. Ahhoz képest te semmi voltál - nevetett a férfi.
- Na, igen - forgatta szemeit Rebeka, de nem tudott nem mosolyogni. - Azt hittem, egy idő után le fogsz szokni arról, hogy két jeleneted között magadban motyorászol  és idegesítően járkálsz fel, s alá.
- Csak memorizálok - szólt Szilveszter, s ekkor rákanyarodtak az autópályára.
- Tudom, de attól még idegesítőek a pótcselekvéseid - nevetett férjére a nő.
- Ezek nem pótcselekvések - szólt rá sokadik alkalommal a férfi.
- Persze, hogy nem, nyuszi, persze, hogy nem - paskolta meg Rebeka a férfi combját, majd inkább nevetve a rádió gombjához nyúlt, és elindította, hogy zenét hallgassanak a fennmaradó időben, míg Tihanyba nem érnek.