Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

2. fejezet

A tanév első hetei számomra az iskolai rendszer megszokásával teltek - mivel az előző iskolámat a 10. osztály közepén hagytam ott a japán iskolakezdés miatt, ami tavasszal van. Emiatt egyes tantárgyakból jelentős előnyöm volt, viszont másokból pedig borzasztó méretű lemaradásom – tekintve, hogy az iskolás éveim túlnyomó részét nem itt töltöttem. Szerencsére ezekből járhattam felzárkóztató órákra, amik bár sokat segítettek, rengeteg időmet elvették.

- (T/N)-chan, eldöntötted már, hogy milyen klubba jelentkezel? - kérdezte egyik délután legjobb barátom, miközben pakoltunk össze az utolsó óránkról.

- Nem tudom, még nem nagyon gondolkodtam ezen. - mondtam vállvonogatva - Talán valamilyen biosz, vagy kémia, de a plusz órák sok időmet elveszik, nem tudom mennyire lenne időm még egy szakkörre. - válaszoltam elhúzott szájjal.

- Hmmm, ez érthető - bólogatott Hana.

- És te, mire jelentkezel? - kérdeztem, miközben sikeresen összekészültem, és elindultunk a szekrényeink felé.

- Gondolkoztam valamilyen sporton, de rájöttem, hogy az nem az én asztalom, szóval passzoltam. - kezdte mesélni, én meg a kijelentésén felnevettem. Hát igen, se Hana, sem én nem vagyunk azok a nagyon sportos alkatok. - De azon gondolkoztam, hogy jelentkezem a fiú röplabdacsapat menedzserének. - meglepett a döntése, és ez valószínűleg az arcomon is meglátszott, mivel nevetve folytatta - Gondolom nem lesz túl sok dolgom... Csak végig ülöm az edzéseiket, adok nekik vizet meg tanácsokat , ilyesmik. - válaszolta.

- Nem hiszem, hogy csak ennyit csinálna a menedzser. - mondtam neki szórakozottan, bár gondolhattam volna, hogy valami nem túl energiaigényes szakkörre fog jelentkezni legjobb barátom.

- Ha többet is kell, a helyes röpis fiúk miatt már megéri. - vigyorgott rám, én pedig elnevettem magamat kijelentésén, amit ő is viszonzott. Kettőnk kacagása töltötte be az akkorra már kiürült folyósókat, miközben lassan, de biztosan tartottunk haza.

Mikor megérkeztünk a szekrényeinkhez, hogy átvegyük a cipőinket, vettem észre, hogy nincsenek nálam a kulcsaim. Hirtelen megállt bennem az ütő, mikor tudatosult bennem, hogy azon van a lakáskulcsom is.
A pillanatnyi rémületet szerencsére viszont felváltották a racionális gondolatok: biztos kiesett a teremben, miközben pakoltam.

- Hana-chan, azt hiszem a teremben hagytam a kulcsomat. Gyorsan visszarohanok érte! - hadartam a mellettem állónak. - Nem kell megvárnod, nyugodtam elindulhatsz haza.

- Nem, megvárlak. - mosolygott rám - Amíg visszamész érte, addig én leadom akkor a jelentkezésemet a röplabda csapatnak.

Gyorsan bólintottam, majd futni kezdtem vissza a termünk felé, míg Hana a másik irányba indult meg, a tornatermek felé.

Szerencsére a földön, a padom mellett megtaláltam a kulcsomat, ami valószínűleg tényleg pakolás közben esett ki. Vissza már sokkal nyugodtabban, sétatempóban indultam.

A folyósókon gondolataimba merülve sétáltam a szekrényem felé. Mikor Hana-chan megemlítette a röpit, nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba – eszembe jutottak kiskori barátaim, akik annyira odavoltak a röplabdáért. Mikor iskolába mentünk, ők beiratkoztak a röplabda csapatba, és minden délután tanulás után tanítgatták a játék menetét, szabályait és fortélyait, amiket oly nagy szenvedéllyel tanultak a szakkörön.

Az emlékek hatására önkéntelenül is elmosolyodtam. Annyi szép emlékem van az ikrekkel, amit a hirtelen költözésem olyan kegyetlenül szakított meg. Egy pillanatra elmerengtem, hogy vajon mi van velük manapság?

- (V/N)-san! – hallottam meg magam mögül a nevemet, ami kiszakított gondolataim hálójából. Visszafordultam a hang irányába, mikor megláttam, hogy a matematika tanárom vett célba, és jött utánam a folyósón.

- Jó napot Iwasaki- sensei! Engem keres? – kérdeztem az időközben engem beérő tanáromat.

- Igen, lenne egy kérésem feléd. – érdeklődő tekintetem láttán a tanár folytatta a mondandóját – Az év eleji konzultációk alapján, Maga az osztályánál előrébb áll a matematika tananyaggal, az előző iskolája miatt, igaz?

- Igen.

- Tudom, hogy történelemből és nyelvtanból felzárkóztató órákra kell járnia, és hogy ezek mellett feltételezem nincs annyi szabadideje... - mondta, én meg kezdtem aggódni, vajon mit akarhat tőlem egy ilyen felvezetés után? – Viszont szeretném megkérni, hogy korrepetálja az egyik diákomat. – tért a lényegre.

- Tessék? – bukott ki belőlem, mire a matektanár elmosolyodott az ösztönös reakciómon.

- Az egyik évfolyamtársát, Miya Atsumut kellene néha korrepetálnia, és segítenie neki a tananyagban, amikor ideje engedi. Tudom, még csak év eleje van, de a srác már most elég rosszul áll a tantárgyból, én meg meg szeretném előzni a félévi hajtást, vagy az esetleges rossz eredményt.

Eltartott egy pár pillanatig amíg feldolgoztam az információt. Nem hittem volna, hogy engem ilyenre valaha is felkérnek, nem tartoztam a top tanulókhoz, egyszerűen csak tartottam egy szintet az eredményeimben.

Persze, az is nagyon meglepett, hogy kit kell majd korrepetálnom.

- Persze, öhmm, szívesen segítek neki. – adtam választ a férfi kérdésére.

- Remek, nagyon köszönöm (V/N)-san! – örült meg – Kérem, minél hamarabb keresse meg, és egyeztessenek időpontot! Miya-san a 2. osztályba jár, a termüknél biztosan megtalálja majd. – mosolygott rám, majd egy elköszönés után távozott.

Én csak lefagyva álltam a folyósón, a kulcscsomómat szorongatva.

Hát, úgy tűnik, az általános iskolás férjemet, és gyerekkori legjobb barátommal egy iskolába járunk. És én fogok neki segíteni matekból.

Kicsi a világ, nem?