Gondolatok, írások

Novella 3

Túl sokszor érzem azt, hogy az életem egyszerűen csak kicsúszik a kezeimből, át az ujjaim között és szétterül a földön. Mintha egy nagy adag homokba markolnék, de nem tartanám elég szorosan össze az ujjaimat ahhoz, hogy meg is tudjon maradni az a homok a kezemben. Nem tudom annyira erősen szorítani őket. Ez a hasonlat jobban leírja az életemet, mint amennyire gondoltam, hogy lefogja. 
Tudom nagyon jól, hogy mindenkinek vannak gondjai az életben, de én egy olyan ember vagyok, aki lassan ép ésszel már nem képes elviselni ezeket a gondokat és pontosan ezért vagyok muszáj leírni, szavakba őket ide. Hogy egyszerűen legalább egy kis időre elmúljanak. Másnak a sírás tud segíteni, nekem ez, ha már sírni nem tudok. Csak a legnagyobb mental breakdown-jaim esetében szoktam ahhoz folyamodni, hogy tényleg megpróbáljam magamból kiírni az érzéseimet és most ismét ide jutottam. A homok kifolyt az ujjaim között. Elmondom, hogy mi fog történni, miután befejezem ennek a novellának az írását. Összeszedem magam. Legalábbis ideig-óráig. Újra belemarkolok a homokba és a kezeim újra tele lesznek vele, egészen addig, amíg nem történik ismét valami és akkor egyszerűen megint minden kicsúszik a kezemből. Vagy lehet, hogy folyamatosan szivárog a homok? És amikor teljesen kicsúszik, akkor jön a szokásos összeomlásom, ami ide szokott elvezetni engem? Őszintén, ezt még esélyesebbnek tartom. Belemarkolok a homokba, ami folyamatosan szivárog, néha jobban, néha kevésbe. Tök jól vagyok napközben, aztán pedig estére hirtelen beüt az öt perc szomorúság, majd megyek tovább. Egészen addig, amíg ki nem folyik az egész és mint mondtam, vagy ötvenszer, ide fogok eljutni. Egy kibaszott marék homok vagyok. 

Hogyan is tudnám elmondani, hogy mi van. Egyszerűen csak sok az élet. Ebben az évben egyre többször érzem azt, hogy ez nekem sok és fut át csak egy gyors pillanatra az agyamon, hogy meghalni lehet könnyebb lenne. Mondom, ez csak egy pillanat szokott lenni. Nem akarok meghalni. És nem is tudnám magam megtenni. De annyiszor érződik értelmetlennek ez a folytonos küzdelem, amit mi életnek és a felnőttek visszatekintve a "legboldogabb" éveiknek tekintenek (az idő megszépíti az emlékeket, mi?), hogyha belegondolunk van abban valami, hogy meghalni könnyebb lenne. Egyszerűen egyedül nem tudom elcipelni a súlyt, amit el kéne tudnom. És nem azt mondom, persze, van egy mindenben támogató édesanyám és nővérem. Vannak mindenben támogató barátaim, fiúk és lányok. De ezt egyszerűen nem tudom nekik elmagyarázni. Azt mondják, hogy tudják hogyan érzek, de nem tudják, mert sokszor még én magam se tudom. De ebben viszont biztos vagyok, mert én is ezt szoktam nekik mondani, hátha meg tudnak nyugodni, hátha az érzés, hogy nincsenek egyedül ezzel az érzéssel valami segítséget tud nekik nyújtani. És lehet, hogy ők is ugyanezzel a szándékkal teszik ezt nekem, csak ez nálam nem működik. Ilyenkor őszintén egyetlen egy dologra vágyom és az is az, hogy legyen valakim, aki elviseli, hogy ilyenkor teljesen magamba fordulok és hozzábújhatok. Másnap reggelre úgyis már jobban leszek, hisz mindig így van. De amilyen messze van a nyugodt és gondmentes élet, na pontosan ez is ugyanannyira van messze. És ez pedig csak még jobban akadályozza, hogy meg tudjam tartani azt a kurva homokot a kezemben. 

Ha már szóba hoztam. A jelenlegi breakdown-om egyik legnagyobb vágya speciel az, hogy csak beszélhessek egy sráccal, aki még mindig túl közel áll a szívemhez. És rohadt nagy fájdalom ez is, hogy ezt egyszerűen nem tehetem meg. Cirka egy hónapja én kértem meg, hogy egy ideig ne beszéljünk, mert ezekkel az érzésekkel nem tudok vele barátságban lenni és akkor most az éjszaka majdnem közepén meg majd ráírok és elkezdem a lelki szarjaimmal terhelni, csak azért hogy másnap reggeltől ismét ne beszéljünk, mert még mindig nem tettem magamat túl rajta? Komolyan, ehhez már alkohol kéne. 

És mindezek tetejébe még küzdenem kell saját magammal is. A munkahelyemen van egy rettenetesen mocskos kurva felettesem, akit szívből gyűlölök és ő is minden lehető alkalommal kibaszik valahogyan velem. És tudom, hogy egyetlen egy kurva szavába kerülne, hogy az egész csapattal megutáltasson engem. Mi van ha már megtette? Mi van, ha holnap délután bemegyek és mindenki úgy fog bánni velem, mint egy darab szarral? Hm, drága jó általános iskolám ötödik osztálya, pontosan ugyan ez volt. Gondolnátok, hogy a 11 éves gyerekek milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással? Pontosan, én se. De azt nem tudom nem kegyetlenségnek nevezni, mikor 11 évesen néha majdnem sírva keltem fel, mert annyira szorongtam bemenni az iskolába. És emiatt a nő miatt már a munkahelyemre is szorongva kezdek bejárni. Arra a helyre, amit egyszerűen imádok és semmiért se akarom elveszteni. És miközben ezt írom és teljesen ignorálom azt, hogy a barátaim nyugodtan beszélgetnek a csoportban, miközben nem tudják, hogy mit érzek, mert nem mondom el nekik, úgy érzem meg is érdemlem. Mit csinálok én most? Kibaszottul sajnáltatom magam, pontosan azt csinálom. És ilyenkor pedig mocskosul rosszul vagyok saját magamtól, mert ahelyett, hogy segítséget kérjek, írok egy 800 szós panaszkodást, hogy milyen kurva szar nekem, közben meg vannak emberek, akiknek sokkal szarabb, mint nekem. Csak a modern világban, tök mindegy mi van, valami mindig szar lesz és ezt kell szeretni. 

Mindegy, mindenesetre kirakom ezt az egész önsajnáltatást, hátha valaki elolvassa és megnyugtatja, mert pontosan ugyanígy érez, ahogy én is. Az nekem már bőven elég, mert ha már magamnak nem tudok segíteni, legalább valaki másnak valamilyen minimális szinten igen. Bár, őszinte leszek, így hogy most megírtam ezt a novellát, visszamarkoltam a homokba. Kezdhet kiszivárogni az ujjaim közül.