A cseresznye illat

A legöregebb napló, december 5.

Vihar dúlt bennem és pár nap alatt még nagyobbá kerekedett. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a következő lépés, de az árrral meg nem akartam sodródni - pont ezért volt olyan nehéz.

Nem is reménykedtem abban, hogy ez megtörténhet. Hát, nem úgy van, hogy azt vonzuk, magunkhoz, amiben igazán, de úgy nagyon igazán, szívvel lélekkel hiszünk? Én hittem benne, de... Az útóbbi időben egyre kevésbé, sőt már legbelül tudtam, hogy esélytelen. Akkor még is hogyan adhatott a sors ekkora ajándékot pont akkor, amikor Csongival és Zsolnukkal teljesen széthullottunk?

Anyu elkezdte mozgatni a lábát. Nem csak a kisújját, mint két éve. Hanem mindent. A fiziotereapeuta tíz percet szánt az idejéből, hogy megmagyarázza ez minek a következménye. Aztán újabb tízet arra, hogy elmagyarázza, hogyan működik az izommemória. És hogy, ha anyám állapotában nem következik be valami tragikus, amire mindig kell tartani egy százalékot, akkor, egy hónap alatt megerősödhet annyira, hogy mankókkal flangáljon a házba és, ha valami rosszat teszünk akár még fejbe is vágjon bennünket vele.

Úgy mosolyogtam órákon keresztül az anyámra, mintha legalább is Csongi meg Zsolnuk nem lettek volna mellettünk és nem nehezteltek volna rám. Még mindig nem állnak velem szóba. Reggel mire felkelek főznek magukra és, ha Andi átjön, akkor van egy gyanúm, hogy szándékosan foglalják le annyira, hogy ne tudjak szóba se állni vele. Aztán meg elmegy és még órákig érzem az illatát, ha akarom, ha nem.

- Azt hiszem Zsolnukék elmondhatták apának.

Anya megigérte, hogy nem fogja.

- Na, és? Előbb-utóbb el kellett volna... - anyám mosolyogni próbált, de a szemében szomorúság csillant. - El kellett volna mondanunk. De így alakúlt. És ez is rendben van. El kell fogadnod, Edvárd.

- Rögtön el kellett volna mondanunk... Mondanom... Akkor Zsolnuk és Csongi nem utálnának.

- Nem utálnak - olyan meggyőzően mondta, hogy majdnem el is hittem neki. - Csak most kicsit megingott a bizalmuk irántad, de nem utálnak. Mindent helyre lehet hozni - megcsóválta kissé a kikandikáló lábfejét a takaró alól és nem tudtam nem nevetni. - Jaj, alig várom, hogy felkeljek végre innen.

- Tudom, anya... - elcsuklott a hangom. Most, hogy mások is tudtak a dologról sokkal valósabb volt, mint korábban.

Nem figyelmetlen voltam. Te jó ég, bárcsak ennyiről lett volna szó. Bárcsak egy ügyetlen férfi lettem volna, aki még kocsit se tud vezetni.

Veszekedtünk. Nyár eleje volt, a főút tele volt túristabuszokkal, eltévedt túristákkal és mindenféle szeméttel a szélén, amit úgy tűnt csak azért hoztak, mert az otthonukban már nem volt elég hely neki.

Kiabáltunk egymással.

Mindkettőnkön nagy felelősség volt és én sokkal nagyobbnak tartottam a saját problémáimat. Azt, hogy mennyire eladósodtuk, az öcséim még mennyire fiatalok és mennyi segítségre van szükségük. Azt nem láttam, hogy anyám mindent megtett, amit csak tudott. Nem. Ezt nem láttam, mert egyszerűen hülye voltam. Olyanokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Őt okoltam azért, mert tudtam, hogy egy ideig már nem hagyom el az országot. Ettől bepöccentem és dühös lettem. Ekkor lecsúsztunk az útról, pont, ahogyan Csongor és Máté is, akik az egészből semmit se éreztek, csak a kocsi köhhintett egyet, de az könnyen javítható volt.

Nos, a mi esetünkben...

Hiszek abban, ha elzárunk egy emléket, az elzárva is marad. És ez igaz, nem gondolok rá. De mostanában... Annyira fel akar törni.

Nem emlékszem tisztán. Olyan, mintha sokkal régebben történt volna, mint ténylegesen. Pánikba estem, tudom, mert olyan sutának még életemben nem éreztem magam. Egy tűzcsapnak mentünk neki. Hogyan lehetett akkora szerencsénk, hogy csak egy tűzcsapnak mentünk neki?

Anya azt mondta, cseréljünk helyet, mielőtt bárki is felfigyelne ránk. Kiszálltam, de ő nem követett. Vér folyt le a halántékomon a fehér ruhára, amiben annyira imádott táncolni apával. Nem kértem magyarázatot, egyszerűen nem lett volna erőm. Már a karomban tartottam, amikor észrevett minket egy üzlettulajdonos, aki azonnal a mentőket hívta.

Anya kérdés nélkül mondta mindenkinek, hogy ő vezetett, összekaptunk és ütköztünk. Azt mondta hallgassak. És én hallgattam is. Eltemettem magamban a történteket. Az elején nehezen viseltem. Sőt, nem hinném, hogy valaha is voltam olyan szinten, hogy azt mondhattam volna, könnyen viselem. Sokáig nem tudtam elfelejteni a fájdalmat, a remegést, a vért a halántékomon, anyám lélegzetét a karomon.

- Minden rendben lesz - anyám rámosolygott, még egyszer megmutatta a hihetetlen trükköt a lábával és csak akkor törölte le a könnycseppet az arcomról, amikor viszonoztam mosolyát.