A cseresznye illat

A több mint két hónapos napló, december 24.

Rosszabb volt, mint egy áramütés. Azonnal láttam az összképet, nem kellettek hozzá magyarázat. Értettem. Vettem a lapot és ez volt a legrosszabb az egészben. A friss sebek, amiket az alkohol és a társalgás némileg beheggesztett, aztán kissé menyitott Gabe látogatása és, hogy utána akartam menni, de utána visszaheggesztették őket a kedves szavak... De mindez abban a pillanatban, ahogy megláttam Nagy Lizát felszakadt. Úgy éreztem elvérzek a fájdalmamban. Azt hittem majd napokig, hetekig takargathatom, azt hittem tovább bírom, már megvolt a terv a fejemben, hogy mennyire erős vagyok és mennyivel bírok el, de tévedtem. Úgy összetörtem, mint, amikor egy kocsi útközik egy teherszállító kamionnal.

Az elején nem is sírtam, csak összegubóztam Ed szobájának sarkában és füleltem, nevetést hallottam. Úgy éreztem elég jól megbújtam és senkinek sem tűnik majd fel a hiányom. Úgy éreztem semmi keresnivalóm ott, de addigra eleredtek a könnyeim és lemezként indult el fejemben mindaz, amit az anyámmal együtt csináltunk az évek alatt.

Olyan keveset voltunk együtt. Többnyire ünnepnapokon, hétvégéken. Én meg ő kettesben ritkán jártunk moziba, színházba vagy előadásokra, mert én egyiket se szerettem, de szenteste visszasírtam minden egyes ilyen alkalmat és azt kívántam bárcsak mindig vele tartottam volna. Még akkor is, ha utáltam volna ott lenni. Még akkor is, ha netán összevesztünk volna rajta. Azt akartam, hogy a lehetőségeim visszajöjjönek hozzám. De az igazság rám zúdult, én meg annyira sírtam, hogy a mellkasom belefájdult, a fülem zúgott és fájt a karom attól, ahogy magamat öleltem.

Valószínűleg ezért nem hallottam az ajtót, amikor kinyílt, ezért nem hallottam a parkettán Ed lépteit és ezért rémültem meg annyira, amikor megérintette a karomat. Kicsin múlott, hogy nem ütöttem meg. A sarokba húzódtam, ilyedt tekintettel figyeltem az övét. Aztán lehajtottam a fejem. Nem kéne itt lennem. El akartam tűnni, de nem volt erőm felkelni.

Még úgy is, hogy Ed is ott volt, a gondolataim elvakítottak, vissza meg vissza tértem oda, hogy elveszítem anyámat és ez annyira összetört, hogy nem tudtam megállni sírás nélkül.

Szégyelltem, hogy csak így képes voltam előtte sírni. Szégyelltem, hogy hogyan sírtam. Mint egy elveszett kisgyerek és leginkább azt szégyelltem, hogy hogyan bújtam Ed karjaiba, mintha ott legalább is valami menedékre találnék. Abba akartam hagyni, de ahányszor a hátamra símitott arra gondoltam, hogy most anyámnak kéne ezt tennie, de ő ezerszer erősebb annál, hogy hagyja, hogy sírjak. Pont ezért akartam most vele lenni. Ő meg ezt nem akarta. Időt akart adni, hogy feldolgozzuk Gabbel. Ha anyával lennék, sose dolgoznám fel, még be nem következne, mert ő tényleg mindent beragyog és tényleg mindent arannyá tesz.

A fülem olyannyira sípolt, amikor Ed már vagy a huszadik zsepit adta a kezembe, hogy kifújjam az orrom, hogy azt hittem ezernyi dobot zörgetnek a fejemben. Szédültem, hányingerem volt, forgott velem az egész cudar világ. Kapaszkodót kerestem, Edet. Ed vállát, a karjait, az ölelését.

Nem szólt semmit. Vagy, ha korábban szólt is, azt nem hallottam, de mire nagyjából megnyugodtam és zsepkendők között heverve fel tudtam ülni, ő hallgatott. Próbált rám mosolyogni, de valamiért úgy éreztem ez neki nehezebben megy, mint nekem. A szeme vörös volt az odakinti fények megvilágításában. Ő valószínűleg nem azért sírt korábban, amiért most én, hanem boldogságból.

Vajon mióta tartom itt?

- Ne... - azt akartam mondani, hogy ne haragudj, már itt sem vagyok, nem tartalak fel, de a hangom annyira távolinak tűnt, hogy csak sokadik próbálkozásra tudtam megtalálni és addigra már megváltozott a tervem a mondanivalómat illetően. - Sajnálom, nem akartalak... Össze... - kerestem a megfelelő szavat, amivel leírhatnám a könnyemmel és taknyommal átitatott ingét. - Piszkolni.