You're my scandal (Larry Stylinson)

Tizennegyedik

Louis

Amikor meglátom őt, ájulásközeli állapotba kerülök. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül Harry Styles egyszerűen csak visszatér az életembe. Vagyis legalább az életbe, ha már az enyémbe nem. A padján fekszik, kapucnija a szemébe húzva, és ha ez nem lenne elég, még az arca előtt tekergőző göndör fürtjei is eltakarják őt előlem, mégis tudom, hogy ő az. Érzem. Minden sejtem vágyakozik utána, a szívem a torkomban dobog a normális sebesség kétszeresével, a térdeim remegnek, a kurva gyomrom pedig összeszorul a látványára. Annyira halálosan hiányzott. Még ha hozzám se szól, még ha rám se néz, tudom hogy életben van, biztonságban és egészségben. Volt idő, amikor ennyivel is beértem. Ha akkor sikerült, most is fog.

Ezzel nyugtatom magam negyvenöt percen keresztül feleslegesen, mert amikor a csöngetés után tagjait kinyújtóztatva feláll és kivételesen elsőként hagyja el a termet, a szívem darabokra törik. Ezt nem csak úgy mondom, nem csak drámai kifejezésként használom a szavakat, hanem konkrétan hallom megrepedni és szilánkokra robbanni azt a szart. Szúr a mellkasom, könnyek homályosítják el a látásom és még mielőtt bármelyik gyerek az utamba állhatna felkapom minden cuccom és az irodámba rohanok. Arcomat a tenyerembe temetve zokogok fel. Nem tudom ezt csinálni, nem vagyok rá képes. Nem láthatom minden nap, miközben gyűlöl. Eltelt másfél hét a veszekedésünk óta és ő még mindig nem heverte ki a haragját, még mindig levegőnek néz és ez már nem olyan, amit egy egyszerű beszélgetéssel megoldhatnánk. Ha az lenne, már rég megtettük volna.

Az egész szünetet végigbőgöm, és ha tehetném a következő óra helyett is inkább ezt folytatnám, de már döntöttem. Nem maradhatok itt tovább, nem lehetek Harry közelében többé. Túl sok ez nekem, egyértelműen nem tudom kezelni őt és a hangulatingadozásait. Elbuktam. Amint hazaérek nekiállok majd új munkahelyet keresni, és ha tudok még a városból is elköltözöm. Gyáva vagyok? Igen, határozottan. Érdekel ez engem? Nem.

Dühösen törlöm ki a könnyeket a szememből, dacosan rúgom ki magam alól a széket és a cuccaimat megmarkolva indulok a termem felé.

Ekkor látom meg. A kis fecni könnyedén repül ki összefogott jegyzeteim közül, lágyan landolva a földön. Már álló helyzetből is látom a fehér papírra fekete tintával írt szavakat, de le kell guggolnom, közelebbről is meg kell bizonyosodjak, hogy ott vannak, és ez nem egy újabb álom. Legalább ötször átolvasom, mire eljut az agyamig. Harry kézírása, kétség sem fér hozzá. Túl sok gondolat lepi el egyszerre az elmém, ezért úgy döntök, most nem foglalkozom ezzel. A zsebembe gyűröm a cetlit, és kavargó fejemet kitisztítva indulok a következő órámra.

Harry

Hármat írtam? Biztosan hármat írtam, és hátsó parkolót. De akkor hol van már? Biztosan felismerné a kocsimat, ráadásul a kijárat előtt állok, tehát észrevettem volna ha kijön. Szerintem öt perce legalább nem is pislogtam, nehogy lemaradjak róla. Tutira hármat írtam? Mi mást írtam volna? Idegesen dobolok ujjaimmal a kormányon.

„Három óra. Hátsó parkoló."

Igen, biztosan hármat írtam. Gyerünk Louis, hol vagy már? Mi van, ha el sem jön? Ha belefáradt mindabba a szarba, ami körülvesz engem, ha egyszerűen csak feladta, vagy ha igazán sosem érdekeltem? Nem! El kell jönnie! Fontos vagyok neki, valaha fontos voltam neki, fontos kell hogy legyek neki. Képtelen vagyok elfogadni más opciót. El kell jönnie!

3:15 és Louis sehol. 3:20, majd 3:30, de még mindig nem állok el a kapu mellől. Nem vagyok hajlandó feladni. Könyörgöm, imádkozom mindenhez és mindenkihez aki valaha létezett, hogy Lou ne most adja föl. Hogy ne most hagyjon cserben, ha már ennyi mindent eltűrt tőlem. Még az is megfordul a fejemben, hogy addig nem mozdulok innen, míg el nem jön velem. Elcsépelt lenne, drámai, egy csöpögős, romantikus regénybe illő, és biztos vagyok benne, hogy Louis imádná.