Északi Rege

22.

A szél fütyül. Orkán hangjába belesüketül a világ. Néma rezzenés csak a zajban lovaink patáinak koppanása a durva talajon. Léptüket elnyeli az egyre hangosabban tomboló vihar. Más úton megyünk, megkerülve a várost, mit nem is bánok, hisz nem kívánkoznék most vissza a sokadalomba. Nem a képmutató csillogásba! A derűs vígságba. Hiszen elrejteni gondolatim most úgysem tudnám. S bár magam sem értem bánatom okát, szinte már fullasztóan nehezedik vállaimra terhe a kötelességnek mely minden örömöt megkeserít. Arcomra tapadnak hullámos tincseim, szűkre szabott bársony ruhám kényelmetlenül tapad bőrömre és kezem is csúszik a kantáron, mégsem zavar már, eltompulva figyelem az esőcseppek kopogását, hangjuk egykedvű dallam. Úgy zúg mintha csak elmoshatná a világ bűneit. Próbálok nem gondolni mind arra mi történt s bár ártatlan cselekedet volt csupán, mit bármely csintalan hajadon büntetlen elkövet. Én most mégis úgy érzem ordas bűn volt, népeink elleni merénylet! Hisz ez az egyetlen csók nem csintalan lopott pillanat csupán. Nem! Ez őszinte érzelem, melybe beleszakad a szív ha többet nem kap, s ha mégis, úgy még többre vágyódik majd! Veszélyes játszma ez melyben elvész ki mohó s telhetetlen. S talán jobb is lett volna ha meg sem történik. Ám a múltat semmissé tenni már nem lehet!

Hamarosan megérkezünk. Már látom táborunk halovány körvonalait. S bár enyhült a zúgás, s az eső már csendesebb, felnézni reá továbbra sem merek. Tudom hogy ő sem pillantott reám azóta, nem is szólt egy szót sem. Pedig annyi gondolat cikázik elmémben melyet kimondani talán vétek. Ám elrejteni immár még nagyobb! Felpillantok s látom ahogyan lova megtorpan s Zorán lassan melléje ér, gyomrom megrándul s megszeppent idegességemben torkomra forrnak az addig kigondolt szavak.

-Innen már nem kísérhetlek tovább. - szólal meg halkan. Hangja rekedt, mint ki hosszú évekig nem nyitotta szólásra ajkait. Nem folytatja beszédét, nyoma sincs a reá jellemző magabiztos gőgnek, csintalan mosolynak. Vonásai olyan szilárdak most, oly hidegek s mégis kiismerhetetlenek.

Nem is szólok, csupán bólintok. Majd megösztökélem lovam, s úgy haladok tovább mintha egy ismeretlen mellől lépnék el. Nincs értelme szólni. Hisz nincs, nem lehet folytatása e napnak! Nem lehet folytatása!

Loki még hosszú ideig figyelte a távolodó alakot. Szólhatott volna. Szólnia kellet volna, még egy pillanatig feltartóztatnia! De minek? Jól tudta ez most egy olyan versengés közte és fivére között melyben ő bármit is tesz nem nyerhet. Hisz nincs ki atyjuk szava ellen szólhat! Nincs oly erő mely megváltoztathatná az öreg király s talán az istenek akaratát is. S minden próbálkozás csupán fájdalmas beismerése lenne tehetetlenségének! És bár most még erős a késztetés mely a leányhoz húzza, mégis ő még hiszi, reméli hogy ez csupán bolond hóbort, múlandó vágy, átkos bódulat, csupán a ser hatása, melyből hamarosan kijózanodik. Mi más lehetne mint csalárd bűbáj? Hiszen nem múlt egy napja hogy oly heves gyűlölettel gondolt a leányra. S ezen gyűlölet nem fordulhatott át ily hamar valami egészen másba... S már csak a gondolata is bosszantó volt mind annak a törődésnek, melyet akkor ott a palota kapuiban iránta érzett. Mikor a lány könnyektől párás türkizeibe nézett, szinte rabul ejtette az a tekintet. Mintha már nem is midgardon járna, mintha már nem is számítana igazán az hogy megleckéztesse Őt! Oly ostoba módon, oly kényszeresen akarta akkor felvidítani, ismét látni akarta cserfes mosolyát s a közben orcáján megjelenő bájos kis gödröcskéket, látni szemeiben felvillanni azt az izgatott élettel teli fényt. Egyszerűen nem reá vallot mind az mit akkor érzett! Ostobaság volt ennyire közel engednie magához Inát! Ostobaság volt minden pillanat melyet vele eltöltött! Loki az égfelé fordította sápadt arcát, vonásai között pedig lassan folytak végig a hideg esőcseppek. Hűvös szél borzongatta tagjait, átfúva vizes öltözékén. Ám sem a hideg, sem az eső nem nyugtatta meg háborgó lelkét. Melyben lassan és könyörtelenül falta fel a törődést, s szeretet a bosszúság. A harag, melyet saját maga ostobasága végett érzett.