Szívem(b)en Élsz Tovább //ynkk.//

1.

Jungkook fáradt sóhajjal nyitott be a tetováló szalon ajtaján, az afölé helyezett csengettyű pedig boldogan csendült meg, ahogy az ajtó hozzáért, ezzel jelezve egy újabb vendég érkezését. Bár mindig felvillanyozva lép be egy ilyen, vagy ehhez hasonló helyre, ezúttal keserű szájízzel baktatott a pult felé, a padlóra szegezett tekintettel. Halkan megköszörülte a torkát, mielőtt a pult mögött álló fiúhoz szólt volna, ám ő megelőzte.

— Szép napot, miben s... — a fiú szava elakadt, ahogy Jungkook a hang hallatán felkapta a fejét, és farkasszemet nézett Yoongival, aki ugyanúgy elhűlten vizslatta Jungkook barna íriszeit. Yoongi semmit nem változott. Bár a haja a szemébe fésült fekete helyett most ízlésesen beállított szőkén virított, és jobb karján szebbnél szebb, fekete minták kacskaringóztak fel, az alakja ugyanaz. Alacsony, mégis karcsú, mandula vágású és színű szemei ugyanúgy csillognak, mint Jungkook arra emlékszik.

Yoongi azonban kissé sokkosan bámulta Jungkook mellkasát. Bár ő maga a szalon logójával ellátott inget viselt, amit könyékig feltűrt, Jungkook egy egyszerű fekete pólót, és egy színben megegyező bőrkabátot vett fel. Jungkook, ellenben Yoongival szinte mindenhol változott. Emlékeiben tisztán élt, hogy anno még ő volt a magasabb, most viszont hátrébb kellett döntse a fejét, hogy felnézhessen rá. A vézna, langaléta tinédzser helyén egy izmos, magas, fiatal felnőtt állt vele szemben, akkor még rövid haja most az álla alá ér, de ahogy tincseibe túrt, látszott, hogy alul felnyíratta. Határozottan illett hozzá, és Yoonginak nyelnie kellett egyet, nehogy a gyors, de alapos bámészkodásban kifolyjon a nyála. Fülében fülbevalók sokasága, ami azelőtt sehol nem volt, ujján megannyi nehéznek tűnő gyűrű. Szemei azonban a merész, egyesek számára visszataszító külső ellentétei voltak; nagyok, ártatlanok voltak, meleg barna színük miatt sosem gondolná az ember, hogy bármi rosszat is tenne, valaha.

És Yoongi tudta, hogy a szemei nem hazudnak. Jungkook mindig is ártatlan és kissé tudatlan is volt, de valahol mégis rossz, romlott. Talán ez most alakult ki; gondolta, talán a külseje a romlott, a belső viszont még mindig ugyanolyan tiszta, mint mikor megismerték egymást. Oh, a nosztalgia.

— Szia Yoongi. — köszönt a fiatalabb, ezzel megtörve a hosszúra nyúlt csendet közöttük. Yoongit ez rántotta vissza a valóságba, majd torkát köszörülve nézett le a pultra, elővéve a kis noteszt, és egy tollat a ceruzatartóból.

— Szia. — köszönt semlegesen, majd kattant a toll, és kinyílt a füzet, és Yoongi csak azután nézett fel, hogy kikereste az aznapi dátumot. — Miben segíthetek? — tette fel a kérdést ezúttal helyesen, próbálva tartani a szemkontaktust, és nem Jungkook, a pólója alól a nyakára terjedő tetoválásaira vezetni kíváncsi tekintetét.

— Nos, el szeretnék... távolítani egy tetkót magamról. — Yoongi bólintott, megnézve a kis füzetet, de Jungkook a pultra tette a kezét, ezzel felhívva magára a figyelmet.
— Már van időpontom. — Yoongi száján egy apró 'oh' csusszant ki, majd lassan becsukta a füzetet. Csak ő volt a pultnál, minden más itt dolgozónak épp más dolga akadt, így apró sóhajjal túrt a tincsei közé.

— Rendben. Honnan, mik a méretek? — rakta a helyére a tollat, majd a füzetet is, egy pillanatra se tekintve Jungkook irányába.

— Múltkor lediktáltam. — pillantott félre Jungkook, és Yoongi azt kívánta, bár elsüllyedne. Szét volt szórva, pedig csak Jungkook jött be - a francokat, A Jungkook. Lassú mozdulatokkal vette elő a füzetkét újra, fellapozva, majd elkezdett keresgélni, és meg is találta; Jeon Jungkook, délután egy, mellkas (szív fölött), ≈2x5.

És bár ez egy átlag embernek nem mond sokat, Yoongi érezte, ahogy a torkán akad a levegő, és tüdeje égni kezd, amiért azt hirtelen megfosztotta az oxigéntől. Újra és újra átfutotta az adatokat, még vissza is lapozott, de ez az egyetlen Jeon Jungkook volt bejegyezve, és most itt állt előtte, Yoongi mégsem akarta elhinni.