Beléptem a szobába és néztem őt... Néztem, s elfeledkeztem mindem bajomról...
Olyan könnyű lett hirtelen minden. Minden nehzség eltörpült. Csak álltam és néztem őt... Tudtam, hogy nem lát és nem is tudja, hogy mi történt. Fáj, hogy látszólag nem is szomorú.
Azért reménykedem, hogy nem felejt el engem és gyászolni fog.
Csak tovább álltam az ajtóban és néztem ahogy fekszik az ágyán, s a plafont bámulja. Elvarázsol ahogy néz. Az arca kisimul, vonásai rendeződnek, haja szana szét áll, szemei üresen, még is gondolatokkal tele örvénylik a félhomályban.
Gyönyörű látvány... Bár korábban is láthattam volna.
TJ - 2017.04.12
