A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

19.

Az első próba utáni napokban Madame Maxime összehívott bennünket a hintó közösségi terébe. Láthatóan nagy bejelentésre készült, mi pedig izgatottan pillantgattunk egymásra, vajon mit szeretne mondani. Ráadásul én éhes is voltam már, nemcsak kíváncsi. Már épp meg akartam jegyezni ezt a mellettem ülőnek, amikor az igazgatónő megköszörülte a torkát.

- Amiért összehívtalak Titeket - ünnepélyesen pillantott körbe-, az, hogy emlékeztesselek rá: közeledik a karácsonyi bál. Ez a bál a Trimágus Tusa hagyományának része. Olyan társasági esemény, amelynek során együtt mulatunk vendéglátóinkkal és a másik vendégiskolával. Mindenkinek kötelező rajta részt venni, hiszen az egész iskolát képviselitek ezen az ünnepélyen, így mindenkitől elvárom a megfelelő illemet... még tőled is, Feuille.

Az igazgatónőnk átható tekintettel fúrta zsarátnokait Zachébe, hogy felkuncogtam. Az igazgatónő most engem vett célba.

- A bál kötelező része a tánc. A hagyományok szerint a bajnokok és partnereik nyitják meg ezt az eseményt, így elvárom Diggory, hogy ezen a téren se hozz ránk szégyent.

Lassan bólintottam, jelezve, hogy értem a szavait, de gondolatban egész máshol jártam. Még hogy tánc? Én, a kétballábammal mégis hogyan táncoljak? De Madame Maxime-mal nem ellenkezhettem. Akkor lélegezhettem fel, amikor a szónoklat végével kiléptünk a szabadba.

De nagyobb gondom is volt, mint az, hogy éppen kivel megyek a bálba. Már egy hét is eltelt az igazgatónő bejelentése óta, nekem pedig minden reggel görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a felkínált ételeket néztem. Tojás... főtt tojás, tükörtojás, rántotta, omlett. Mintha az egész Roxfort jelezni akart volna nekem, hogy a legfontosabb feladatom a következő próbára való felkészülés. Nagyot sóhajtottam, mert még ki sem nyitottam a nyereményemet.

Madame Maxime ezúttal szabad teret engedett nekem - azt mondta, valószínűleg ez egy olyan próba lesz, amire nem tud segíteni felkészülni. Jobb híján azzal töltöttem az időmet, hogy a parton ücsörögtem, vagy a Roxfort folyosóin bolyongtam, messze elkerülve a feladatomat. A könyvtárnak is mindennapos vendége voltam. Könyvet soha nem vettem ki, mert nem is lehetett; ellenben nem mondhatnám, hogy az olvasás nagyon lekötött. Egyetlen kivétel akadt, a Roxfort története. Végül is, az nem árt, ha többet megtudok az iskoláról, nem igaz?

De a könyvtárban sokkal több várt rám, mint a könyvek. Néha, majd egyre sűrűbben találkoztam ott a bolgár bajnokkal, Viktorral. Kiderült, hogy gyakorolja az angol nyelvet, egyre jobban beszéli, de erős bolgár akcentusa volt. Ez már csak azért is viccesnek tűnt, mert ha elengedtem magam, gyakran használtam francia szavakat, illetve néha francia akcentussal beszéltem a nyelvet.

Előfordult az is, hogy nem is szóltunk egymáshoz, csak a könyveket bújtuk. Az érdeklődésünk is hasonlított, ő is jobbára a Roxfortról olvasott. Bár, ezt sosem tehettük sokáig, mert alig mélyedtem el én, vagy ő egy-egy szövegben, már megjelentek a rajongói. De más is volt ott, szinte éreztem, mert a fiú rengetegszer pillantott fel a könyvéből, főleg akkor, amikor egy bizonyos lány felbukkant a színen. Hermione Granger.

Elhatároztam magam, hogy kiderítem Viktor -morgásra emlékeztető- sóhajainak okát, ő megszólalt.

- Mondd csak, ismered-e azt a lányt? - biccentett felé. Felnéztem, és megláttam, hogy a negyedikes griffendélesre célzott. - Ne érts félre, Roxfort tűnik nekem kellemes hely. De lányok... - forgatta a szemét. - Állandóan követnek. Bájosak - fintorgott. - Ez a lány nem is foglalkozik velem.

- Persze, hogy nem - feleltem neki én is, halkan. - Kicsit ismerem. Hermione nem olyan lány, akit le lehet nyűgözni azzal, ha valaki híres... Ő okos - meséltem neki. - Sőt, le merném fogadni, hogy a többiek - a könyvtár bejáratától nem messze álló csoportosulásra pillantottam - inkább idegesítik őt. Öt percet adok neki, míg megunja a rajongóid - néztem az órám.

Úgy tűnt, szavaim hatására elgondolkodott. Ilyenkor eléggé mogorva arcot vág, ami mulattatott engem; de végül elmosolyodott.

- Van-e neki pár a bálra? - morogta az orra alatt. Nem tudom, nekem szánta-e a kérdést, de én is elmosolyodtam.

- Sajnos én sem tudom - nemet intettem a fejemmel. - De, ha gondolod... megpróbálhatom kideríteni. Viktor ezen meglepődött, és gyanakodva vitte tovább a szót.

- Te kiderít? - bólintottam. Egy perc is eltelt, és úgy tűnt, a könyvébe mered, közben viszont az összepakoló lányt; és a saját karóráját figyelte. - Miért vagy ilyen kedves velem? - szegezte nekem a kérdést hirtelen. Váratlanul ért, így jobbára csak hápogtam, és széttártam a kezem.

- Én ilyen vagyok - feleltem. - De bocsánat, ha ezzel megsértelek.

Válaszom kicsit szarkasztikus volt, de a reakciójából tudtam, hogy nem vette magára. Ellenben elkezdett összepakolni.

- Neked volt igazad - indulásra készen felállt. - Akkor kérlek, puhatolózz nála.

Csak néztem a csapott járású bolgár bajnokot, miközben elsétált, magamra hagyva engem, és mosolyogtam. Hermione még nem is tudja, hogy kinek az érdeklődését keltette fel, semmi mással, csak azzal, hogy önmagát adja. Elrévedve sóhajtottam egyet... bár nekem is ilyen szerencsém lenne.

A Viktor mosolyától olvadozó lányoktól viszont rosszul lettem. Amikor megláttam, hogy az egyik lány még el is pityeredett azon, hogy a bajnok nem hívta el a bálba úgy döntöttem jobb, ha én is tovább állok. Egyébként is közeledett a vacsora, és Madame Maxime nem örült volna a hiányomnak. Még akkor sem, ha egy-egy falat alig csúszott le a torkomon mostanában.

* * *

Az éjjel ébren talált rám. A kocsink étkezőjében ültem, és a tojást fogtam a kezemben. Szinte lebénított a félelem, hogy vajon milyen rejtvény lakozik ebben az aranyszínű tárgyban. Külsőre, súlyra szinte megegyezik Harry példányával. A körbefutó pántot vizslattam. Készen állok kinyitni? Az ujjam már a mélyedésben volt, hogy kinyissam, de még idejében észbe kaptam. Pálcámmal bűbájt vontam a helyiség köré, így egyetlen hang sem juthatott ki.

Azt hiszem senki nem örült volna egy olyan kellemes ébresztőnek hajnali fél háromkor, mint amit a tojásból felzengő hang jelentett. Alig volt lélekerőm összezárni, és miután sikerült még percekig magam elé meredtem. A karomon és a hátamon is felállt a szőr... hasonló hangot legutóbb franciaórán hallottam, amikor az az édes, kedves, aranyos, cuki hangú tanárnő - aki ezen jelzők közül egy sem volt - bosszúból végighúzta mind a tíz körmét a táblán. Csak ezúttal nem tíz, hanem legalább száz meg száz köröm karistolta azt a képzeletbeli táblát.

Ugyanaz a hang, ami Harry tojásából szólt. Vajon mit jelenthet? Kizártnak tartottam, hogy a táblakaparás eljuttasson a megoldásra. Ez egy hang, sőt, talán egy üzenet... mégpedig valakitől származnia kell.

De kitől? És hogyan kéne ebből rájönnöm a második próba feladatára?