Maybe I'll fall in love

9.

A napok gyorsan teltek és azon kaptam magamat, hogy eltelt egy hét. Szerveztük a srácok comeback-jét, ami úgy nézett ki, hogy ruhákat csináltattunk, ők felénekelték a számokat, forgattuk a videóklippet, táncot gyakoroltak... Tehát teljes káosz. Semmi időm nem jutott Eunbin titokzatos J barátját keresni, bár abszolút elnéző volt velem szemben.

- Ne merészelj most ezzel foglalkozni! – szidott meg, mikor egyik nap bocsánatot kértem tőle.

- De hát ez fontos... - próbáltam ellenkezni.

- A srácokra koncentrálj, az ő titkárnőjük vagy, nem az enyém. Ha észreveszem, hogy mégis ezzel törődtél, megöllek. – fojtotta belém a szót és elzavart.

Tulajdonképpen megértettem a reakcióját, viszont segíteni is akartam. Tudtam, hogy mennyire szomorú amiatt, mert még mindig nem tudjuk J személyazonosságát. Tizenöt embert kérdeztünk meg eddig a százhuszonegyből, ami elég rossz arány. Viszont ennyivel kevesebbet kell már csak. Esténként, mikor hazaestem és a fotelemben relaxáltam, próbáltam terveket kieszelni, hogyan lehetne gyorsítani a folyamatot. Végül több nap után arra jutottam, hogy Eunbin semmi esetre sem segíthet be, hiszen azonnal gyanús lenne. Bár én azért elhintettem több embernek is, hogy nemsokára tesztekkel érkezem, viszont nem a hajtás kellős közepén szándékozom ezt tenni. Így hát az alkalmazottak azt hiszem, értesültek róla, többé-kevésbé.

Ami számomra megkönnyebbülést jelentett, hogy az igazgatóhelyettes leszállt rólam. Találkoztunk néhány alkalommal a folyosón vagy az irodában és szinte mindig csak ketten voltunk. Hála égnek, egyszer sem próbálkozott be nálam, ami mindenképpen egy pozitív élmény. Heejin pedig rengeteget segített nekem, mivel én még sosem asszisztáltam egy ilyen eseményhez, így pontosan nem voltam tisztában a dolgokkal. Emellett pedig rengeteg új szóval bővítettem a koreai szókincsemet, mert hát a szakmai nyelv eddig tőlem távol állt. Egészen türelmes volt mindenki, persze párszor elszakadt a cérna. Mondjuk, teljesen jogos, hiszen olyan alapvető dolgokat kellett elmagyarázniuk, amivel feleslegesen telt az idő. Így hát igyekeztem minél hamarabb összeszedni magam és megmutatni, hogy képes vagyok velük dolgozni.

Egy dolog azonban nem hagyott nyugodni. A szülinapom óta nem beszéltem Yoongival. Úgy konkrétan figyelmen kívül hagyott. Számomra ez egy kisebb pofon volt, mert azt hittem, hogy barátok vagyunk és megkedvelt. Viszont a köszönésen kívül hozzám se szólt és mintha nem is léteztem volna a számára. Próbáltam annak betudni, hogy a sok tennivaló miatt viselkedik így, de amikor egyik nap pizzát rendeltünk és képes volt Namjoonnal elmondatni, hogy mit kér, betelt a pohár. Ugyan magamba fojtottam, mert a hülye elméleteimmel egyik srácot sem szerettem volna fárasztani, mit szépítsek, szarulesett. Pedig semmi baja nem volt velem előtte. Egyik este írtam neki, hogy elfoglalt-e. Látta. Természetesen válasz nélkül hagyott.

- És még azt mondta nekem, hogy bármikor kereshetem, ha baj van – dobtam dühösen a telefonomat a földre.

Szegény készülék kissé megviselt állapotban volt, mert mostanában elég sokszor ejtem le vagy dobom el. Gondolkoztam, hogy újat veszek, de végül maradtam az üvegfóliánál, az mégis olcsóbb.

Tehát, eltelt egy hét és magányosabb voltam, mint valaha. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Mert persze, ott volt a sok munka, de az teljesen más. Nekem az leginkább fizikai terhelést jelentett. Fel-alá kellett rohangálnom papírokért, dolgokért, ennivalóért, innivalóért, stb. Amit éppen akkor kértek tőlem. Az agyam emellett egész nap pörgött ezerrel, mégsem fáradt el estére. Jelenleg is a fotelemben ültem és gondolkoztam, vagy egy órája lehettem ugyanabban a pózban. Kedvetlen voltam. Nemcsak Yoongi, a srácok sem igazán törődtek velem. Nyilván megértettem, hiszen nekik most a tökéletes comeback a lényeg.