A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

20. (A három grácia)

A tojás titkán ezerrel dolgoztam. Legalább is, magamnak ezt mondtam, de őszintén szólva elakadtam vele. Mégis mihez kezdjek? Kipróbáltam minden bűbájt rajta, amit hasznosnak gondoltam, de semmi nem változtatott azon a hangon.

Ráadásul nyúzottabb is voltam, és ami a legszebb, nyakunkon volt a bál. Erre az előző este lehullott mennyiségű hó is emlékeztetett, de leginkább az igazgatónő hívta fel a figyelmem rá, aki útban a kastély felé maga mellé intett.

- Mondd csak, Margaret, van már párod a bálra? - kérdezte érdeklődve. A levegő bennem szakadt.

- A bál! - egyből a szám elé kaptam a kezem. Hogy lehettem ilyen szétszórt? Így korholtam magam, és nem hittem volna, hogy ennél lehet kínosabb.

- Margaret! Nem győztem kihangsúlyozni, milyen fontos ez a bál nekünk és mindünk közül neked a legjobban. Szerezz magadnak párt a hétvégéig, mert ha nem... - Feuille*! - szólt hátra. Zach, aki biztos valami csínyen törte a fejét, nyakát behúzva sietett mellém. - Zach lesz a párod, mert nem kockáztatom meg, hogy szégyenbe kerüljünk egész Európa előtt.

Ezt kissé túlzásnak éreztem. Egész Európa előtt? Na ne már! Különben is Zach? Nem voltunk éppenséggel rosszban, de ha már egy ünnepségre megyek, akkor mást választanék.

- De tanárnő... - próbált ellenkezni „kijelölt partnerem", de igazgatónőnk pillantása elég volt, hogy elhallgattassa.

- Nem ellenkezel. Tudtommal neked sincsen még párod, és nem kockáztatom meg, hogy egymagadban jelenj meg. Margaret pedig megbízható, logikus gondolkodású, nem mellesleg szép fiatal nő. Ő vigyázni fog rád.

Ez elég volt, hogy mindkettőnket ismételten porig égessen. Földbe, vagy inkább jégbe gyökerezett a lábunk.

- Kösz - vetette oda nekem foghegyről Zach, amint lemaradtunk az igazgatónőtől. Kerekre tágult szemekkel bámultam rá. - Igazán hálás vagyok... - forgatta a szemeit.

- Én is nagyon hálás vagyok neked! - pirítottam rá mérgesen. Ez a beszólás volt az utolsó csepp a pohárban nálam. - Ahelyett, hogy jól érezném magam a karácsonyi bálon, felügyelhetek rád! Mindezt miért? Azért, mert elfeledkeztem a bálról, és azért, mert te képtelen vagy ÉRETTEN viselkedni! - dúltam-fúltam.

- Nagyon is érett vagyok - vigyorodott el. - Megláthatod majd, amint iszol egy kis Eau de Vie**-t...

Persze egyikőnk sem úszta meg, hogy a többiek, akik végighallgatták Madame Maxime rendelkezését, ne cukkoljanak minket. Talán mondanom sem kell, hogy nem hagytuk őket válasz nélkül. Valami furcsa oknál fogva ettől egy csapásra jobb kedvem kerekedett, és még mosolyogtam akkor is, amikor a Nagyterembe értünk. Az ikrek sehol sem voltak, de Ginny integetett nekem, így helyett foglaltam közte és Harry között. Senki nem csodálkozott már rajta, hogy a fekete talárosok között ott egy kék is, de ha így lett volna sem érdekel. Volt elég idejük hozzászokni. Harry kérdő tekintettel nézett rám, ahogy mostanában mindig, amikor összefutunk a folyosókon - bár mivel ez feltűnően gyakori volt, kezdett olyan érzésem lenni, mintha követne. Ezúttal viszont, fejrázás helyett elmosolyodtam. Na, nem szívből... a tojás megfejtetlensége eléggé nyomasztott.

- Sziasztok - köszöntem gyorsan. Szerettem köztük ülni, sosem voltam feszélyezett, annak ellenére, hogy két évvel, sőt Ginny-nél három évvel is idősebb vagyok. - Hogy vagytok ezen a csodás napon? - tettem fel a kérdést vidáman, miközben szemügyre vettem a reggeli választékot. Harry és a mellette ülő Ron előtt egy nagy tálnyi főtt tojás feküdt. Érte nyúltam, és a kissé nyomott hangulatú bajnok elé tartottam kettő darabot.