Az elkövetkező napokban lassan visszanyertem az erőmet és igyekeztem még jobban dolgozni, mint eddig, amit a Travissel való beszélgetés után egyáltalán nem éreztem tehernek. Teljesen feldobott az amit mondott akkor éjjel, és azóta valahogy mélyebbnek éreztem a kapcsolatunkat is. Persze nem ültünk le minden este lelkizni és nem csináltunk közös programokat, de a vacsorák már nem teljes csendben teltek, hanem könnyed beszélgetéssel. Úgy éreztem mintha a fiúnak valamiképp megváltozott volna a véleménye rólam, már nem került, mint amikor ide jöttem, sőt. Előfordult, hogy míg én a konyhában tevékenykedtem, Travis lepattant az egyik székre, ha nem volt jobb dolga és onnan figyelt, miközben próbált olyan témát keresni, amiről eszmecserét folytathattunk. Nos tény, hogy nem igazán volt ilyen. Sokszor csak a kosarazásról beszélt, volt hogy mutatott egy-két videót egy olyan trükkről, amit meg akart tanulni. Máskor az emlékeiben kutatva a régi időkről mesélt, a helyekről ahol a szüleivel járt, amiket együtt csináltak. Ilyenkor egy boldog, mégis szomorkás mosoly ült az ajkain és a távolba meredve úgy bámult maga elé, mintha megint az a kisfiú lenne, aki akkor volt. Én általában csak csendben hallgattam, néha kérdeztem tőle valamit, de túl sok hozzáfűzni valóm nem volt. Úgy gondoltam, Travis csak társaságra vágyott, és ezért töltötte velem a szabadidejét. Amikor rám terelődött a szó, a tenyerem izzadni kezdett és idegesen kutattam a gondolataim közt egy kibúvó után, aztán észrevétlenül más felé tereltem a szót. A fiú ilyenkor furcsán nézett rám, de mindig annyiban hagyta a dolgot, habár láttam rajta, hogy tisztában van vele mit csinálok és ettől még inkább zavarba jöttem.
Péntek volt, ami azt jelentette, hogy végre hazamehettem. Már kora délután végeztem mindennel, csak a mosatlan edények vártak rám. Travis az asztalnál ült, úgy tűnt nagyon morfondírozott valamin, de egy szót sem szólt, csak bámult ki a fejéből. Vidáman dúdolgatni kezdtem egy régi éneket amit még kiskoromban hallottam anyától, miközben gyorsan eltüntettem a koszos edényeket. Megtöröltem a kezeimet és már épp indultam volna a szobámba összepakolni, de Travis ezt a pillanatot választotta arra, hogy végre megszólaljon.
- Nincs kedved kosarazni velem? - ezzel a meglepő kérdéssel rukkolt elő, miközben felpattant a székről.
Elgondolkodva pillantottam rá. Szívesen játszottam volna vele, másrészt viszont már nagyon szerettem volna otthon lenni anyával.
- Nem biztos, hogy olyan szórakoztató lenne, mert nem vagyok egy nagy kosaras - húztam el a számat.
Nem tudom miért nem mondtam rá rögtön nemet.
- Nem baj, majd én megtanítalak - szólalt meg rögtön - Jó lesz, Hilary is jöhet, van a pálya mellett egy játszótér.
Egy kis ideig hezitáltam, de végül rábólintottam. Nem mintha annyira meg akartam volna tanulni kosarazni, de a fiú olyan csillogó szemekkel kérlelt, hogy nem tudtam ellenállni neki. Másrészt az nálam nagyon is ritkaságszámba ment, hogy valaki velem akarta tölteni az idejét.
Felvettem egy egyszerű fekete melegítő nadrágot és egy fehér hosszú ujjú pólót és miután Hilary is átöltözött egy játszós ruhába lementünk a földszintre, ahol Travis már várt minket. A labdát a mutatóujján pörgette és izgatottan pillantott ránk, aztán sietve tolt ki minket az ajtón. Gyalog mentünk, hiszen a pálya csak egy köpésre volt és legalább kiélveztük a szép időt is.
- Nem lesz baj, ha Hilary egyedül van a játszótéren? - pillantottam Travisre, miközben a kislány befurakodott kettőnk közé és megmarkolta a kezünket.
- Nem, nyugi. Simán át lehet oda látni, nem fogják elrabolni vagy ilyesmi - mondta, miközben lazán megrántotta a vállát.
Kidülledt szemekkel néztem rá, hiszen nem pont a legrosszabbra gondoltam ami megtörténhet.
