Rossz srác a szomszédból

10

Apámnak már nem volt túl sok kedve beszélgetni Ian-nel, így gyorsan lezavarta a találkozót. Egyik pillanatról a másikra, a mellettem álló őrök egyesével estek össze. Ian csak nézte, hogy mi történik csapatával, de nem szólt semmit.
– Szép munka Toretto. Nem hittem, hogy ennyi erőt és energiát fektet abba, hogy visszakapja a lányát.
– Nekem a család az első és az is marad. – ekkor elővette a saját pisztolyát és Ian-re szegezte. – Ha kell a te fejedbe is golyót küldök, sőt nem csak én, hanem mindenki aki itt van.
Noah egy szót sem szólt azóta, megfagyott benne a vér is. Inkább csöndben maradt és próbált kimaradni ebből. Féltettem, akármit is éreztem felé.
– Ez mind szép és jó Dom. De ha én nem vagyok, a kiscsaj már nem élne, és valószínűleg a srác miatt. - apám szeme Noah-ra tevődött, majd rám.
– Ő nem tehet semmiről sem apa! Ez a
barom tervelt ki mindent, és ő miatta van itt Noah is. – a könnyeimmel küszködtem még mindig megkötözve, de tudtam, hogy apa hisz nekem.
– Engedd el, ez az utolsó esélyed Ian. – ekkorra már az ujja a ravaszon volt.
Ian nem sokáig tétovázott, előrántotta a pisztolyát és rám célzott.
– Szóval, mennyire nem voltam érthető? Nekem a pénz kell, ha nem, akkor a lányod fizet meg ezért. – torkomban gombóc lett, szinte a levegőtől fulladtam.

Apám helyett Hobbs hamarabb húzta meg a ravaszt. Ian homlokának kellős közepét találta el és összeesett, mint egy rongybaba. Nem bírtam tovább, szememből könnycseppek zúdultak ki. Túl sok volt ez nekem, bármennyire is vagyok egy erős lány.

– Apa.. sajnálom.
– Shh nincsen semmi baj sem kicsim. – levette rólam a köteleket, és magához ölelt. Majd mögé nézett és megköszönte Hobbs-nak és Shaw-nak a segítséget.
– A családért bármit Toretto. - szólt mély hangján Hobbs, és kezet rázott apámmal. Közben én kiszabadulva Noah felé léptem.

– Figyelj. Nem tudom, hogy kerültél ebbe a közösségbe, és hogy miért vagy itt. De ezek után azt sem tudom, hogy hogyan fogok tudni a szemedbe nézni. Most mennem kell. Viszlát Noah. – léptem el rideg arckifejezéssel mellőle, és jobbnak látta, ha nem szól semmit. Beültem apa mellé és hazamentünk.

– Minden rendben Zoe? Nagyon ki vagy bukva.
– Végülis egy idegbeteg elraboltatott és megkötözött, majd a gorillái fegyvert szegeztek a fejemhez. Szerinted hogy vagyok apa!? – idegesen vágtam hozzá a szavakat. De ez mind csak amiatt volt, hiszen az érzések kuszák voltak, és nem tudtam gondolkozni.
– Ne haragudj, nem úgy értettem. – ezután nem szólt hozzám hazáig.

Kivágódtam a kocsiból, felmentem egyenesen a szobámba, bezárkóztam és sírtam. Idejét nem tudom, mikor sírtam ennyire. Még a Jared-től való félelmem sem érintett meg ennyire, mint a tudat, hogy Noah elrabolt. Nem tudtam mit tegyek. Az ablakomon kinézve láttam ahogyan ő már hazaért, a szobájában van, hiszen fel volt oltva a villany. Láttam ahogy az ágya sarkán ült és arcát a kezeibe temette. Ott ült percekig, majd mikor felállt, kisétált az erkélyére. Nem tudtam ezt tovább elviselni, elhúztam a függönyöm, hogy ne lásson engem és én se őt. Fel alá járkáltam a szobámban, sokszor ütöttem a falat ököllel és sírtam, kiabáltam. Anyáék is hallották gondolom, de nem szóltak semmit, nem kopogtak, hagyták, hogy kitomboljam magam. Ez volt a célom, hogy mindent kiadjak magamból, minden dühöt, haragot, csalódást és rossz érzést, ami miatt most itt tartok.

Késő este volt már, legalább is odakint már sötét volt. Nem voltam képes a szobámban ülni tovább, felkaptam a dzsekimet, leszaladtam a nappaliba, ahol nem volt senki sem, elvettem a slusszkulcsomat a konyhapultról és kirohantam a házból. Egyenesen a garázsomhoz futottam, majd beültem a kocsimba, és elmentem. Távol mindentől, minden szar gondolattól és önsajnáltatástól. Csak köröztem a városban. Nem tudtam semmire sem gondolni, csak a magányra. Sem Noah, sem Caleb vagy Matt nem tudott volna ezen segíteni, még apa sem. Mielőtt hazamentem volna, amit valójában nem is nagyon akartam, a szokásos gyakorlópályánkra mentem, és stresszoldásként újra drifteztem egy kissé. De úgy belelendültem, hogy nem akartam abbahagyni. Őszintén én nem is akartam, csak a kocsim gondolta másképp. Megadta magát. Próbáltam újra beindítani, de nem indult. Fasza. Most itt ragadtam. Egyedül. Belegondolva, egész végig ezt akartam. Magamra maradni a gondolataimmal. Hiába volt sötét, szerencsére a pálya ki volt világítva, így nem teljes sötétségben kellett megvárnom a reggelt. Még jó, hogy holnap suli is lesz, így legalább onnan is el fogok késni, sőt lehet be se megyek. Hiszen a kocsim nem indul, apámék alszanak, és senkinek nem tudok még szólni sem.

Eléggé felpörögtek az események, az érzelmek pedig még jobban bonyolódnak. Lehet még Zoe és Noah között bármi ezek után? ✨