You're my scandal (Larry Stylinson)

Tizenhatodik

Louis

Az első dolog, amit meglátok reggel, azok a gyönyörű szemei. Szinte világítanak a napfényben, barátságosak és vidámak és csak rám figyelnek. Ez életem legszebb napja, és még csak el sem kezdődött. Neki ezt persze nem kell tudnia.

- Néztél miközben alszom? – dünnyögöm mellkasába, nedves puszikkal hintve minden lilás foltot. Helyeslőn bólint, szája szegletében halvány mosoly vibrál – Kibaszott őrült – forgatom meg rá a szemeimet, mire eltátja ajkait és felháborodást tettetve ránt magához.

- Nagyon mocskos ma a szád, Angyal – leckéztet mutatóujjával a szemem előtt kalimpálva, mielőtt mézédes ébresztő csókba von – De megbocsátom, amiért megmentetted az életemet – viccelődik, de a poén a lehető legrosszabbul sül el.

Eddig bele sem gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy került Harry az ágyamba, csak élveztem a közelségét, élveztem a csodát, amit egyetlen mondattal tönkretett. Mert már emlékszem. Emlékszem a tegnap este minden pillanatára, az összes rémálmomra amik egész éjjel kísértettek, emlékszem hogyan kiabált segítségért, verejtékben vergődve mellettem Harry alig néhány órával ezelőtt és hogyan zokogtam és könyörögtem neki, hogy ébredjen fel, mielőtt a múlt képei teljesen magukkal ragadják őt.

- Jól vagy? – suttogja. Az állam alá nyúlva fordítja maga felé az arcom, azt sem tudom mikor néztem el, de amint visszatalálok az aggódó vonásokhoz érzem, hogy csak meg kell nyugtatnom őt. Nem számít, hogy én jól vagyok-e.

- Persze – húzom kényszeredett vigyorra a szám, de nem tudom becsapni őt – Minden rendben. Neked nem fáj semmid?

- Nem. Minden rendben – ismétli szavaimat komolyan, és egy pillanatra meg is nyugszom, mielőtt az arca hirtelen megváltozik – Így kell tettetni, Tomlinson. Gyakorolj, mert a teljesítményed értékelhetetlen volt! – nyújtózkodik, mint aki jól végezte dolgát, míg én leesett állal ámulok a szemtelenségén – Uh és ha van itthon fájdalomcsillapító, nem utasítanék vissza néhányat – vigyorog rám elégedetten. Az őrületbe kerget ez a fiú.

- Te nem vagy normális – suttogom teljes hitetlenségben a fejemet rázva, míg a gyógyszeres fiókomból kikeresem a neki szükséges darabokat.

- Ezt bóknak veszem – nyom hálás puszit ajkaimra, mielőtt az éjjeliszekrényre készített pohár vízzel beveszi őket. Boldognak tűnik, ami képtelenség a múlt éjszaka után. És mégis...Talán ez is csak egy az indokolatlan jobb pillanatok közül.

Az egész napot az ágyban töltjük. Nem hozza fel a témát, én pedig életemben először nem erőltetem. Filmeket nézünk egymás után, bár kétlem, hogy bármelyikünk is figyelne rájuk. Szinte biztos vagyok benne, hogy Harry még az eseményeket dolgozza fel, én pedig felváltva pánikolok azon, hogy mekkora szarban vagyok és próbálom összeilleszteni a múlt darabkáit egyetlen egésszé. Csak akkor szólal meg, amikor a Nap már lemenőben van a szomszéd ház teteje fölött.

- Nem hagyom, hogy bajod essen, tudod ezt, ugye? – súgja a hajamba, ujjai köré csavargatva a kócos tincseimet. A hasán fekve nézek fel rá, hogy az arcáról olvassam le a szavai mögött rejlő gondolatokat. Az apja fenyegetésein jár az agya, meg tudom mondani szemöldöke ráncolásából. Valószínűleg már jó ideje, mert alsó ajka sebes a rágcsálástól, és ez egy olyan dolog amit akkor tesz, ha nagyon gondolkodik valamin. És ha nincs nála rágó. Vonásai aggódók, ebből tudom, hogy már az ügy összes lehetséges végkimenetelén átrágta magát, és egyik sem kecsegtető a számomra. A többi pedig a naplemente narancs fénye, ahogy lágyan végigsimít puha bőrén, természetfeletti csillogással megajándékozva a gyönyörű orcát.

- Tudom – felelem, hogy megnyugtassam. Nem szeretném, hogy fölöslegesen aggódjon miattam.

Aznap már nem beszélünk erről többet.