A középkorban ragadva

7.fejezet: A két papnő

Már felkelt a nap, de Sesshoumaru és Jaken még mindig nem tértek vissza. Sőt, az éjszaka folyamán A-Un is elrepült valamerre. Talán ők hívták magukhoz?

Rinnel kezdtünk igazán aggódni értük, de mivel fogalmunk sem volt, hol keressük őket, így nem tehettünk mást, minthogy megbíztunk bennük és itt vártuk Sesshoumaruékat.

Ma nem sokat játszottunk, mindketten túlságosan aggódtunk. Gyűjtöttünk bogyókat, és megpróbáltunk halászni is.

- Kazumi, szerinted jól vannak? - nézett rám Rin szomorkásan, míg vártuk, hogy jól átsüljenek a halak a tűz felett.

- Hát persze! - néztem biztatóan vissza rá. - Sesshoumaru mindenkinél erősebb, kizárt, hogy bajuk esett. Biztos csak gond adódott az új kardjával. Talán a kovács még nem készült el vele, és most ott várnak. - piszkáltam meg a pisztrángokat. Már jól átsültnek tűntek.

Komolyan hinni akartam ebben. Hogy nincs Sesshoumarunál erősebb szellem a világon. Igaz, valakinek sikerült levágnia az egyik karját. De gyanítom, hogy az illető az életével fizetett érte. Aggódtam igen. Főleg az elején, mikor reggel felébredtem és nem voltak sehol. De bízom Sesshoumaruban. Nem hagynának magunkra. Tudom, hogy nem.

- Na, jó! - álltam fel, miután befejeztem a vacsorám. - Én most körülnézek az erdőben. El leszel addig Rin? - néztem a még mindig a halat fogyasztó kislányra.

- Ühüm! De hova mész?

- Megnézem, eltalálok-e már valamit az íjammal. Lassan meg kéne próbálnom lőni valami állatot is, ha nem akarunk csak halon meg gyümölcsön élni. - néztem az íjamra.

Feketére festett, simára csiszolt, fából készült hosszú íj. Majdnem akkora, mint én magam. Súlyra viszont nem volt nehéz, könnyedén fel tudtam emelni. Kouichi apukája nagyon szép munkát végzett. Még mindig bűntudatom van, hogy csak így, ingyen elfogadtam tőle, azok után, hogy visszautasítottam a fiát. Olyan sokat tettek értünk. De a legkevesebb, amit tehetek ezek után, hogy vigyázok rá és igenis megtanulom rendesen használni. Szóval itt az ideje elkezdeni élesben kipróbálni.

- Én a hallal és gyümölcsökkel is elvagyok. - vont vállat Rin.

- Meglátjuk hónapokkal később is ezt mondod-e - húztam össze a szemem. - Főleg azok után, hogy pár napja milyen finomakat ettünk.

- Jaj, ne kínozz Kazumi! - Fogta meg a hasát. - Próbálok nem azokra a finomságokra gondolni. - nézett drámaian az ég felé.

- Na, vigyázz magadra, nem megyek túl messzire. Ha baj van, sikíts.

- Rendben. Vigyázz magadra - Integetett

Azt hiszem, elméletben ez a tervem sokkal jobban működött. Ugyanis már legalább 20 perce, nemhogy nem lőttem semmit, de még csak egy nyavalyás állattal sem találkoztam. Mégis hova a fenébe tűntek ezek pont most mikor rá szántam magam, hogy vadásszak rájuk? Talán meghallották a gondolataimat? Igen persze.

Mondjuk, annak örülök, hogy veszélyes állatokkal sem találkoztam. Nyuszira vagy őzre akartam lőni. Esetleg valami madárra. De most minden elbújt előlem. Minden olyan csöndes volt. Talán túl csöndes.

Az erdő széle felől hirtelen egy ragyogó fényre lettem figyelmes. Már alkonyodott, így nem volt nehéz kiszúrni.

Furcsa előérzetem támadt. Talán el kellett volna futnom. Mégsem tettem. Az a fény.. hívott engem. Úgy, mint Sesshoumaru kardja a szentélyben anno.

Kinéztem a fák mögül. Egy hatalmas tisztást pillantottam meg. Olyan 10-15 méterre előttem pedig egy fiatal lány állt nekem háttal. Kezében íját kifeszítve várt. A velünk szemben lévő erdőből egyszer csak előtört egy hatalmas, több száz szemű, hosszú, kígyóra emlékeztető lila szellem. Egyenest a lány felé tartott. Féregmozgásával iszonyú sebességgel iramodott felé, majd kitárta hatalmas ezerfogú pofáját.