Korhatáros

7. rész

Mindenféle sebességkorlátozást átlépve száguldottam az iskolához, legkedvesebb barátom, a migrénes fejfájásom társaságában. 

A reggelem katasztrofálisan indult, és baromira késésben voltam. Csak a szokásos.

Az esti relaxos, álmodozós fürdőzésem után még hajnali 1-ig beszélgetünk a szüleimmel, meséltek a hétvégéjükről, aztán én a kirándulásról. 

Pechemre nagyon nehezen tudtam elaludni, és természetesen ez csak annyit eredményezett, hogy reggel jóval az általam beállított ébresztő után keltem fel. Mindenért igyekeztem Iván tanár urat hibáztatni, de egy ponton már én magam sem hittem el, hogy ezért ő lenne a felelős.

Elképesztően nagy késében voltam, ráadásul inkább hasonlítottam egy kialvatlan, fejfájós mosómedvére, mint egy tisztességes tanárra.

- Éva kérlek ne haragudj, egy perc és ott vagyok! - szóltam bele a telefonban, miután Éva, a kirándulás szervezője sokadik csengés után végre felvette.

- Ugyan Léna ne aggódj, mindenki más itt van már, tudjuk fogadni a gyerekeket, te csak vezess óvatosan és ne száguldozz! - nyugtató szavaitól csak még inkább bepánikoltam. 

Ezt nem hiszem el! Csak én lehetetek ekkora szerencsétlen! Minden más kísérőtanár oda tudott érni 7-re, én meg alig esek be fél nyolcra. 

Jó kis indítás ez a kollégák szemében mondhatom. Képzeletben meg is veregettem a saját vállam. Igazi profi vagy Léna!

Ekkor még nem gondoltam, hogy a mai napon a késés lesz a legkisebb problémám.

A nagy buszt már méterekről kiszúrtam, viszont arra az oldalra nem nyílt rálátásom, ahol gyülekeztek a gyerekek. Villámgyorsan leparkoltam az első szabad helyre, kiszedtem az utazómat, majd lecsuktam az autómat, és gondosan ellenőriztem, hogy minden ajtaja valóban lezárt-e, hiszen mégiscsak 3 napot fog itt állni.

Fogtam a sporttáskámat, kézitáskámat pedig, amiben a személyes irataim, tárcám, fülhallgatóm és pár fontosabb dolog volt, felvettem a vállamra. 

Elindultam a hangzavar felé, ami a busz ajtóval ellátott oldala felől jött.

Menet közben letoltam fejemről a napszemüveget a szememre, hiszen a reggeli őszi nap verőfényesen tűzött. 

Ugyan meleget már alig adott, mégis élesen vágott a szemembe, tetőzve ezzel az ébredés óta velem tartó fejfájásomat.

A gyerekek amint megpillantottak, örömmel kiabálták a nevem és boldogan köszöntöttek. Voltak kislányok, akik odaszaladtak és adtak egy gyors ölelést örömükben. 

A zsibogásra a nekem háttal álló kollegák is felkapták a fejüket és mindannyian felém fordultak. Próbáltam elég megbánó arcot vágni, és mindenkit köszöntöttem sűrű elnézést kérések közepette. Úgy éreztem, ennél kínosabb már nem is lehetne a szituáció. 

Tévedtem.

- Nocsak, nocsak kit látnak szemeim? Magácskának is megvirradt Léna kisasszony? Netán vegyünk magának egy csörgőórát? - a gúnyos szavak villámcsapásként értek, megdermedtem mozdulataimban, és az amúgy is kényszeredett mosoly teljesen és végérvényesen lehervadt az arcomról.

Döbbenten fordítottam fejemet a hang irányába, és megláttam, ahogy Iván lazán a kocsijának dőlve, napszemüvege mögül engem vizslat. 

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi sokkolt le jobban: a hangneme, a kinézete (a farmer, fehér póló és bőrkabát kombót tökéletesen megkoronázta pilótaszemüvege, kisugárzása pedig magabiztosabb volt, mint eddig bármikor), vagy a tény, hogy ő is velünk tart.