You're my scandal (Larry Stylinson)

Tizenhetedik

Louis

Liam pontosan tizennyolc óráig bírja ki, hogy ne tudjon minden részletet az ügyemről. Érthető, velem nőtt fel. Az már kevésbé érthető viszont, hogy miért teljesítem a követelését egy újabb megpróbáltatásokkal teli nap után és vezetek a házához ahelyett, hogy hazaérve Harry karjai közt tölteném a délutánt.

- Mi a fasz volt ez tegnap? – kezdi azonnal, amint kényelembe helyezem magam a kanapéján.

- Melyik részére gondolsz pontosan? – csippentem össze fáradtan az orrom. Kell egy kis pontosítás, nem mintha az őrület bármelyik darabjára is találnék épeszű magyarázatot.

- Öhm...az egészre? – kérdez vissza, de fáradt ábrázatom hatására leszűkíti a kört a legfontosabb eseményekre – Oké, mi volt a sráccal? Teljesen kiakadt, amikor...tudod.

Szégyelli magát, amiért így nekiesett Hazzának, meg tudom mondani. Ahogy azt is, hogy biztosan nem fog bocsánatot kérni érte.

- Nézd, bármennyire is szeretném, ezt tényleg nem mondhatom el. Ez Harry dolga, azzal osztja meg akivel szeretné, vagy esetemben aki beszopja mert egy idióta barom és nem tudja a saját határait, de erről tényleg nem beszélhetek. Ha akar, majd beavat téged, bár mindezek után nem hiszem, hogy ez egyhamar megtörténik majd – húzom el a számat – Csak ne bánj vele így többé!

- Ez nem normális tudod, ugye? – bámul rám furán, mire egyetértőn bólogatok. Semmi nem normális a Styles névvel kapcsolatban. Hatalmasat sóhajt, tekintete aggódóra változik és felteszi azt a kérdést, amire őszintén fogalmam sincs, hogyan kéne válaszolnom – Jól vagy?

Kell egy pár perc némaság, kell egy kis idő gondolkozni, mert erre még nem is volt időm az elmúlt napok rohanó káoszában. Jól vagyok? Az első válaszom természetesen az lenne, hogy nem. Nem, hiszen átestem egy komplett traumán egy tizennyolc éves fiúval, aki most nálam él és akinek nemsokára a tíz méteres közelébe sem mehetek, beperelnek és jó eséllyel nem csak a munkámat, de a jó híremet is elveszítem, tehát a nem létező jövedelmemet lakáskeresésre költhetem majd egy új városban, elszakítva mindentől amit valaha ismertem és szerettem. Már ha nem zárnak börtönbe egy életre ugye.

- Igen – bólogatok mégis, mert a másik oldalról viszont ott van Harry. Harry, akivel az elmúlt pár napban egy ágyba feküdtem éjjel és egy ágyban keltem reggel, aki bár tönkreteszi, be is aranyozza az életem és akinek ha csak minimális segítséget is nyújtok azzal, hogy eltűröm ezt a sok szart, már megéri az egész – Jól vagyok. Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – mosolyodom el halványan a fiú szavait kivételesen őszinteséggel megtöltve – Ő fontos nekem, Liam.

- Azt láttam – rázza a fejét kelletlenül fújtatva – A testeddel védted tőlem.

- Tudtam, hogy engem nem bántanál.

- Őt sem bántottam volna! – emeli meg „kikérem magamnak" stílusban a hangját, de amikor az erősen kételkedő arcomra néz, összeszűkített szemeimre és felvont szemöldökömre, néhány pillanatnyi csönd után hozzáteszi – Oké, ez az állítás így nem feltétlen korrekt, de...

Nem tudja befejezni a mondatot, mert kitör belőlem a röhögés. Hosszan, hangosan és véget nem érőn. Sok feszültség, rettegés és bizonytalanság van ebben a nevetésben, de ez már mind nem számít amikor percekkel később Paynoval együtt fekszünk a szőnyegen háton, vállunkat egymásnak vetve és csak röhögünk a semmin, könnyeinket törölgetve.

- Nézd, én csak jót akarok neked – szólal meg mikor egy örökkévalóság után elhalkulunk – Bár most már talán mindegy is.

- Hé, ne mondd ezt! – csapok a karjára felháborodottan – Nem adhatom fel, szüksége van rám! - Feláldozod magad érte! – méltatlankodik hangosan.