A középkorban ragadva

10.fejezet: Gyötrő érzelmek

Nem jön álom a szememre. Mióta találkoztam Inuyasháékkal, valami nem hagy nyugodni. Nyilván, kíváncsi vagyok, hogy vajon Kagome, hogy került ide, és vajon tud-e segíteni nekem hazajutni. Gondolom, most egy darabig még nem fogok újra találkozni velük. De remélem, hogy mikor újra összefutunk, akkor Inuyasha már jól lesz, és nem fogom zavarni őket a kérdéseimmel.

Inuyasha...

Ez a név is olyan ismerős. És mikor megláttam... A hosszú fehér haja pont olyan volt, mint Sesshoumarué. Az arcát nem tudtam jól kivenni, de gyanítom, abban sem lehet nagy a különbség.

Kitakaróztam Sesshoumaru prémje alól. Rin mélyen aludt mellettem, egy elefántcsorda sem tudta volna felébreszteni. Jaken kicsit távolabb, a tűz másik oldalán szunyókált. Sesshoumaru pedig egy fa tövében ült, és az eget kémlelte. Ő ritkán aludt. Talán nincs is szüksége sok pihenésre.

Felálltam és odasétáltam a szellemhez

- Miért nem alszol? – pislantott rám

- Nem tudok – feleltem, és leültem mellé

- Fázni fogsz – na, igen, eddig sem voltam túlöltözve (bár tekintve, hogy nyár van, és napközben elég meleg is, ez nem szokott gondot jelenteni, inkább csak este) de mióta a harisnyámat széttépték, jobban szoktam éjjel vacogni. A szegecses nyakláncom is hiányzik. Az egyik kedvenc darabom volt.

- Nem, nem fogok – ültem szorosan Sesshoumaru mellé, és kimono felsőjének ujját magamra csavartam, amennyire tudtam. Fejemnél megéreztem csonka felkarját. Azóta sem árulta el, mi történt a bal kezével. – Minden rendben? – néztem rá érdeklődve

- Miért ne lenne? – nézett le rám kérdőn

- Nagyon siettél vissza ma, mikor találkoztunk Inuyasháékkal. Rossz volt úgy látnod az öcsédet? – emlékeztem vissza Inuyasha vérszomjas tekintetére. Nem ismerte fel a bátyját sem. Mindegy volt, kivel harcolt, csak harcolhasson. Pusztíthasson. Gyilkolhasson...

- Nem érdekel Inuyasha – ráncolta össze enyhén a homlokát.

- Pedig te jó báty vagy Sesshoumaru, akármennyire is igyekszel tagadni – dőltem neki csukott szemmel. – Ma is azért mentél oda, hogy észhez térítsd.

- Csupán látni akartam igaz-e amit Bokusenou mondott. – felelte – Ennyi az egész

Egy pár percig csendben üldögéltünk. Sesshoumaru ismét a csillagokat kezdte fürkészni, míg én, a gondolataimba mélyedtem.

- Nekem nincs testvérem – szólaltam meg halkan – de szerettem volna. Leginkább egy bátyót. Esetleg egy kishúgot. Az lett is – néztem az alvó Rin felé. – hallottam, hogy vannak testvéri viszályok. Hogy a testvérek, főleg gyerekként állandóan civakodnak. De akkor is szeretik egymást. Biztos te is szereted Inuyashát – néztem fel újra, az engem vizslató szellemre.

Sesshoumaru olyan képet vágott, amilyet sosem hittem volna, hogy valaha is látni fogok rajta. Olyan undor ült ki az arcára, hogy már én is elhittem, valami gusztustalan dolgot állítottam.

- Umm...oké, hát, akkor biztosan tévedtem – néztem rá kissé hátrahőkölve.

- Inuyasha, egy fikarcnyit sem számít nekem. Meg fogom ölni. – felelte hűvösen

- Elmondod, miért utálod ennyire? – kérdeztem őszinte csodálkozással. El nem tudtam képzelni, mi oka lehet rá, hogy ennyire megveti az öccsét.

Sesshoumaru maga elé meredt. Talán elgondolkozott, válaszoljon-e. Végtére is semmi közöm a magánügyeihez. Amúgy sem egy könnyen megnyíló alkat. Ilyen kényes dolgot minek kötne az orromra?