Alvilági Iroda

1. Eugene

< Eugene szobájában >

Megint ez az álom.

Sötét van. Csak a tükröt látom, benne a tükörképemet. Ökölbe szorítom vézna kezeim, és bámulom magam, amíg könnyek nem szöknek a szemembe. Utálom az életem!

– Ki vagyok én? – kérdezem, majd lesütöm a tekintetem.

– Miért élsz még? – hallatszik a tükörből egy eltorzult hang, mire felijedek.

A Nap gyengén bevilágít az ágyam felett lévő ablakomon. Felveszem szokásos lila kapucnis pulcsim, és orromra biggyesztem nagy, kör alakú szemüvegem.

Az ajtó felé tartva megbotlom szőnyegem gyűrődésein, majd lehajtott fejjel lépkedek tovább.

< A metrón >

– A metró mindjárt megérkezik. Készülődjenek a leszálláshoz! – szólal meg a bemondó.

Megigazítom a hátizsákom, majd felállok. Az egyetlen üres kapaszkodóért nyúlok, amikor egy testes férfi halad el közvetlenül előttem. Akkorát taszít rajtam, hogy visszahuppanok puha ülésembe.

– Ah, olyan álmos vagyok! – panaszkodik a velem szemben ülő Luke tarkóját az ablaküvegnek döntve. Nem válaszolok. Mit mondhatnék neki? Úgyis csak lejáratnám magam. Szerintem azt sem tudja, hogy itt vagyok.

Oliver és Joy felnevetnek mintha Luke valami vicceset mondott volna.

< A virágüzletnél >

A sarkon megállok a jelzőlámpa mellett. A többiek mögöttem sétálnak, lassan utolérnek.

Míg ők beszélgetnek, én a virágüzlettől jövő hangokra koncentrálok. Mélyet szippantok a virágillatokból. Ebben a szmogos városban az, ha elmész a bolt előtt, felér egy erdőben sétálással.

– Linda, még mindig nem néz ki túl jól – mondja az egyik vásárló.

– Annyira sajnálom őt! – mondja egy másik.

– Hé, Luke! – kiabál Joy a fiú után, aki üveges tekintettel letér balra ahelyett, hogy megállna mellettünk. – Alva jársz? Az iskola a zebrán át van.

– Hogy mi van? – áll meg Luke. – Ó, csak ti vagytok azok – feleli egy ásítás kíséretében.

Tényleg úgy néz ki, mint aki egész éjjel nem aludt. Szemei karikásak, és a testtartása is olyan görbe. Elég rossz bőrben van ahhoz képest, hogy mindig ő a legenergikusabb.

Továbbra sem szólalok meg.

< Az osztályban >

– Luke, fejezd be az alvást! Ébredj fel! – lökdösi Joy a mellettem ülő fiút.

– Mennünk kell, mert Emerson megint dührohamot kap – mondja Oliver hátrafordulva a barátjához.

– De olyan fáradt vagyok! Ezúttal komolyan behúzok neki egyet, ha megint köröket futtat.

Csendben figyelem, ahogy mindenki kimegy az osztályból, majd utánuk indulok.

< Iskola után a játszótéren >

A hintán ülve nézem Finley-t és Tatumot. Vidáman libikókáznak, mint mindig. Gyakran látom őket a közelben. Mindig az anyukájukkal jönnek.

A lány észreveszi, hogy őket figyelem, és odainteget.

– Kapucni megint egyedül van.

– Szemcsi megint nem beszél – mosolyog Tatum.