A Hírnév Karjai Között

Menekülés a távolba

Még aznap leadtam a papírt de másnap kegyetlen volt visszamenni oda. Reggel nem siettem el semmit és úgy döntöttem csak délután megyek vissza. Az idő hamar eltelt mire észbe kaptam már 3óra volt. Tudtam hogy ilyenkorra már a lányok sem voltak bennt úgyhogy nem kellett tartanom attól hogy összefutok velük.

Bekullogtam az irodába és egy karton dobozba összeszedtem a cuccaim. A doboz amit magammal vittem szép lassan de bisztosan megtellt.
-Segítsek?-szinte hátra pattantam Lauren hirtelen hangjától. A lány tényleg ott állt elöttem és hirtelen szívembe mart a tudat hogy talán utoljára is.
-Mit keresel itt?-kérdeztem majd egy újjabb tárgyat ami ezesetben egy dosszié volt a dobozba tettem.
-Gondoltam megvárlak hogy beszélgessünk...vagy elrabollak. Választhatsz!-hangja kedves volt és lágy. Éreztem ahogy ismét előtörnek az érzelmeim amiket minden erőmmel próbálok elnyomni.
-Lauren ha munkáról van szó...-kezdtem bele fáradtan
-Nem arról-vágott a szavamba-Mármint tiszteletben tartom a döntésed!-mondta majd szokásához híven ismét megtámaszkodott az asztalomon.
-Akkor?-kérdeztem pakolászva.
-A csókról-jelentette be mire kiejtettem a könyvet a kezemből ami egy hangos puffanással leesett a földre.
-Ezt már túl tárgyaltuk!-mondtam kissé idegesen majd megfogtam a dobozt és megindultam kifelé.
-Ami azt illeti csak te. Én nem montam el a véleményem!-jött utánam miközben én a csomagtartóba helyeztem a dobozt a tartalmával együtt.
-Tudom mi a véleményed!-mondtam és éreztem ahogy a csalódottság áttöri a gátjaimat.
-Igen akkor világosíts fel róla!-felelte a lány kissé feszülten.
-Azt hogy nem jelentett semmit!-emeltem fel a hangom és elegem lett-Tudod mit Lauren?-a lány zöld tekintete találkozott az enyémmel-Csak neked nem jelentett semmit!-jelentettem ki és éreztem ahogy megkönnyebbülök

Lauren arckifejezése meglepődött volt. Testtartása megfeszült én pedig még rosszabbul éreztem magam.
-Bár azt kívánhatnám hogy ne legyek ekkora idióta! Hogy meg nem történté tegyem ezt az egészet. De nem változtatna semmin!-szinte kiáltottam a lány pedig közelebb lépett amitől én csak hátrálni tudtam.
-Tessa...-kezdett bele.
-Ne...belefáradtam...én nem haragudtam rád. Csalódtam benned de inkább magamban. Hogy nem tudtam szeretni Wyattot
...nem tudtam úgy szeretni mint téged!-a szavaim megállíthatalan folyamként törtek elő belőlem-Talán megbánom talán nem de most elmegyek!-kinyitottam az ajtót de a lány a csuklómhoz kapott majd a tekintetét is oda szegezte.

Akkor vette észre a kezemen lévő karkötőt amit tőle kaptam. Észre sem vettem hogy még mindig hordom. A lány felém vezette a tekintetét mire én csak kiszabadítottam kezem a szorításából beszálltam a kocsiba és elhajtottam. A kocsiba éreztem ahogy szemeimet könnytenger áztatja kezem pedig olyan erősen szorította a kormányt hogy újjaim teljesen elfehéredtek. Elővettem a telefonom majd megcsörgettem Nickolait.

-Igen?-szólalt bele a fiú kérdőn
-Tudod merre van az a nyaraló ahova a többiekkel mentünk régen?-kérdeztem köszönös nélkül mire pár perc csend következett.
-Igen miért?-kérdezte Nick és éreztem ahogy hangja feszülté válik.
-Szólj a többieknek hogy pakoljanak és ha tudnak akkor jöjjenek oda!-hangom remegett mint a nyárfalevél de tekintetem mereven az utat figyelte
-Tessa te most sírsz?-hallottam meg a kérdést
-Nem!-határozottságomat talán Laurennél hagytam ugyanis ez a szó minden volt csak nem határozott.
-Szóval igen...rendben szólok nekik de hé vigyázz magadra!-mondta Nick majd letettem a telefont és a hátsó ülésre dobtam.

A beszélt hely pár várossal arrébb volt egy erdős területen. A kis ház fából készült és számomra mindig menedéket nyújtott. Csend volt. Csak a fák moraját és a madarakat lehetett hallani ha nagyon fülelt az ember. Benyitottam majd beszippantottam az ismerős tölgy illatot. Felballagtam az emeletre abba a szobába amiben ha ott jártam aludhattam. Ledobtam a cuccom ami ezesetben csak a táskámat jelentette és leballagtam a konyhába

Az öreg fapadló minden lépésemnél hangos nyikorgással jelezte nemtetszését. A hűtő üres volt. Majd szólok Nickolainak hogy ugorjon be a boltba idemenet. Gondoltam magamban majd a vízforralóért nyúltam. Ahogy a teám elkészült kiültem a teraszra a kissé kényelmetlen hintaszékbe amit már megjáratott az idő kereke.

Beleittam a teámba de túl nagy volt a csend ahoz hogy a lelkem moraját el bírjam viselni. Ürességet éreztem mintha egy üres fekete szoba lenne a mellkasomban. Mint villám csapott be tudatomba: Elveszítettem Camilát Dinaht Allyt Normanit...és Laurent.

Egy könnycsepp hullott végig üveges tekintetem mögül és lassan de bisztosan rámtelepedett a sötétség. Olyan éjféltájt járhatott mikor a többiek betoppantak.
Amy azonnal megölelt én pedig viszonoztam is azt.
-Mi történt?-Kérdezte Nick. Lehuppantam a nappali szürke foteljába néhány másodpercig kerestem a szavakat majd belekezdtem a mesélésbe.