Lost Control /SeongJoong/✔️

Kilencedik - stressz

Wooyoung szsz.

Nem vártam el soha senkitől hogy megértsen, főleg nem Seonghwatól. Megértem, hogy nem akart a történtekről beszélni, azt is, hogy akkor sem akart felém érdeklődést mutatni mikor még nem vele éltem.

Azt is gondoltam, hogy felesleges teher vagyok neki a cég mellett, és hogy nem is akar velem igazából foglalkozni, csak azért erőlteti mert ő a gyámom.

De nem baj, hozzászoktam már ahhoz hogy nem érdeklek senkit. Anyuékat sem érdekeltem. Soha.

-Wooyoung, tudod a választ a kettes kérdésre? - szakította meg a gondolatmenetem a tanárnő.

Már a tanárok se álltak hozzám normálisan, bár, most igyekeztek mosolyogni és szép hangsúllyal kérdezni, de hiába, tudtam hogy ez is csak egy kibaszott időszak.

Mint mindig mikor hozzám szóltak, most is összehúztam magam és elkezdtem kapkodni a fejem, hiszen hirtelen nem fogta fel az agyam, hogy mit is kérdezett. Az osztály kicsit sem volt diszkrét, és hangos nevetésben tört ki, mint ahogy máskor is szokott.

Még mindig jobb, mint mikor mindent hozzám dobnak ami a kezükbe került. Legalább órán kicsit biztonságban érezhetem magam.

-Nem tudom tanárnő - válaszoltam egyszerűen. A hölgy csak bólogatott, aztán felszólított mást, ami miatt részben megkönnyebbültem, de a sok rám ragadt tekintet és a körülöttem összesúgó emberek feszélyeztek.

Miért céljuk tönkretenni? Én miért nem lehettem olyan, mint egy átlagos diák?

Sosem voltak barátaim, ezért nehezen is bíztam másokban, még azokban is, akik segíteni szerettek volna nekem. Egy idő után már mindenkit elküldtem a halálba akivel valaha is kicsit jóban voltam, tudva hogy ők is kibeszélnek a hátam mögött és gúnyt űznek a létezésemből.

Már tényleg azon voltam, hogy ha nem lesz vége én kinyírom magam.

Nem bírtam a stresszt, erre pedig se a történtek, se a környezetem nem segített rá. Még a saját bátyám se, hiszen tudta, nem állok készen arra hogy visszamenjek emberek közé. Vagy nem tudta, mert nem beszéltem róla, és mikor rákérdezett se akartam neki megmagyarázni, inkább csak elfutottam a válaszom elől.

Kedd volt, így a gyomromban érzett görcs még rosszabb volt, mikor át kellett öltöznöm duplatesire. Ott ért a bántalmazások legnagyobb része, és hiába mutattam azt hogy nem érdekel, minden nap vártam hogy elszakadjon a cérna és kifussak a teremből, bár, eddig sikerült tartanom magam. Csak bementem és a szekrényemhez sétáltam, magmaban pedig próbáltam azt szem előtt tartani, hogy ha pár lila folttal is több lesz a testemen, de legalább túl fogom élni.

-Ki hord reggelente suliba, Wooyoung? Az anyád vagy az apád?

Összeszorítottam a szemeim és egy pillanatra megállt a kulcs a kezemben, majd nagy levegőt vettem és igyekeztem visszatartani a beszólásom. Vártam, hátha mondanak többet is, de csodák csodájára a csoport fiú akik az életem megkeserítői voltak elvonultak az öltöző másik szegletébe.

Legördült egy könnycsepp az arcomon, és csak reménykedtem abban hogy senki nem vette észre, mert tudtam, ezért is csak bántanának. Gyűlöltem ezt a helyzetet.

Gyűlöltem ami anyuékkal történt.

El szoktam gondolkodni azon, amellett hogy mennyit veszekedtem velük most mennyire hiányoznak. Sose segítettek semmiben, mindig azt mondták, oldjam meg magamtól, hiszen Seonghwa is megtette az én koromban. Nem álltak ki mellettem sose, még akkor se, mikor elmondtam nekik hogy mi folyik az iskolában. Annyit mondtak: férfi vagy, védd meg magad.

Közel sem volt ilyen könnyű, főleg nem tesin. A tanár nem bír mindenfelé figyelni, egy  focilabdával pedig könnyű véletlen balesetek okozni.

Én csak féltem attól, hogy a megszokottnál mostanság sokkal instabilabb állapotom miatt elsírom magam. Múlt héten is azért úsztam meg mert ellógtam, máskor pedig nem engedik hogy játszunk, csak az óra második felében.

Leültem a padlóra a terem sarkában. Nem akartam beállni játszani, mert tudtam, akkor nem arra menne az összpontosítás, és reménykedtem benne hogy most az egyszer nem fognak megtalálni és nem kell elviselnem azt a rohad nagy testi és lelki fájdalmat amit minden alkalommal okoztak.

És jól is telt el az az óra, mivel egészen a sorakozóig nem történt semmi. Felálltam a sípszó után hogy kicsit lerázzam magamról a port, és mikor épp elfordítottam a derekam hogy megigazítsam a ruhámat egy olyan mértékű tompa, de fájdalmas ütést éreztem a hasamnál, hogy attól abban a pillanatban összeestem.

Nem akartam megint vicc tárgya lenni, ezért kezemre támaszkodva próbáltam felállni, de a fájdalomtól úgy éreztem, menten kifekszem. Elkapott a hányinger és szédültem, ezek mellett is megpróbáltam felállni de kudarcba fulladt, mert a lábaim megint összecsuklottak.

Miért csinálták ezt velem?

Azon a napon az orvosiban kötöttem ki, ahol kénytelen voltam levenni a pólóm és megmutatni a millió foltot és apró zúzódást. Nem vetették fel hogy felhívnának bárkit aki értem jönne, annak ellenére hogy ha lábra álltam úgy éreztem, kihányok mindent ami bennem van, de szerintem az akkor csak azért nem történt meg mert sose ettem délelőtt.

Arról nem is beszélve, hogy lelkileg annyira le voltam harcolva hogy saját magam bíztatása sem segített, inkább csak magamban beletörődtem abba hogy ez már nem lesz jobb, és túl kell élnem, mint ahogy a főszereplőknek az utolsó klisés drámákban.

Tekintve hogy az iskola hírnevét nem akarták rombolni, elintézték annyival hogy rossz helyen talált el a labda és visszaküldtek a terembe, én viszont egy percnél tovább sem akartam az iskolában maradni, így kiszöktem a portán.

Utat engedtem a könnyeimnek, hiszen a beszólásuk szinte jobban fájt mint a tetteik, és annak ellenére hogy majd' összecsuklottak a lábaim és szinte hisztérikusan sírtam, megpróbáltam eljutni a buszmegállóig, kevés sikerrel.

És akkor jutottam el oda, hogy muszáj volt beszélnem vele Seonghwaval, még akkor is, ha tudtam, nem fogja megérteni. Akkor is, ha aznap elrángattam a cégtől azzal, hogy kétségbeesve felhívtam és megkértem hogy jöjjön el értem, és azzal indokoltam hogy nem bírom tovább.

Teljesen kivoltam lelkileg, és nem éreztem hogy lehetnék ennél valaha is jobban. Mintha ez lett volna az alapállapotom, csak igyekeztem nem mélyebbre zuhanni, ami a szüleim halála után végül sikerült.

És én komolyan nem akartam akkor már mást, csak nem érzni semmilyen fájdalmat a világon.

Még akkor is, ha az egyetlen rokonomat bántottam volna vele, és ha nem bírt volna ki még egy halált a családban, én egyszerűen csak elakartam tűnni a Föld színéről, mert így is csak egy olyan ember voltam, aki mindig kellemetlenséget okozott.

Még is azt mondom, hogy azon a napon kezdtem el megváltozni, és ezt két embernek köszönhettem.

---
2021.03.01