A jégkirálynő (Átírás alatt)

Könnyek

Osváth Kéla szemszöge:

Akármennyire is hihetetlen, de Nát távozása után képtelen voltam elaludni. Az alkohol egy szempillantás alatt párolgott el a testemből, úgy kijózanodtam, mintha nem ittam volna egy kortyot sem. Tudtam, hogy nyolc órakor az iskolapadban kell üljek, úgyhogy ez nem volt a legjobb döntés. Bár mivel kb., ha két órát tudtam volna aludni ébredés előtt, így lehet, hogy inkább jobb is, csak rosszabb lett volna, ha alszom. Így a maradék időmet pirkadatig azzal ütöttem el, hogy megpróbáltam embert faragni magamból. Míg a többiek békésen aludtak elmentem zuhanyozni és bár egyáltalán nem esett jól, hűs vízzel lezuhanyoztam. Az arcomat megtakarítottam a még tegnap esti sminktől és szennyeződésektől. Felraktam egy erősen hidratáló maszkot, amíg pedig az dolgozott köntösben álltam neki kicsit ráncba szedni a nappalit. Amilyen halkan csak tudtam bepakoltam a mosogatógépbe a mosatlanokat, majd elindítottam. Kidobtam a cigis dobozokat és csikkeket, illetve fel is sepertem. Nem úgy vettem észre, hogy Valt és Bencét zavarná a ténykedésem, ugyanis úgy aludtak a kanapé két végén, mint a kisangyalok. Miután lejárt a maszk hatóideje kentem a szemem alatti bazi nagy karikákra is egy kis frissítő krémet, illetve az ajkaimat is hidratáltam egy kis carmex-el. Egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy minden áldott nap szoros reggeli és esti arcápolási rutint kell tartani. Kiskamaszként nekem is voltak pattanásaim az arcomon, ezeket viszont szépen tudtam kezeltetni kozmetikussal. A pattanásokból pedig már több mint egy éve kinőtem, így azóta semmi szükségem ilyesmi arcápolásokra. Mikor ilyen esetek vannak, amik megjegyzem nagyon régen fordultak elő utoljára végeztem el egy két ilyen erős hidratálási metódust, illetve télen szokott kicsit kiszáradni az arcom, olyankor szoktam egy héten kétszer arcszérumot alkalmazni, de ennyi.

Felkaptam magamra egy egyszerű térdnél szaggatott farmert, illetve egy sima teljesen átlagos fehér felsőt. A hajamat felfogtam egy lófarokba, majd aztán kentem egy kis korrektort a szemem alatti Gucci táskákra, illetve a szempilláimra egy kis szempillaspirált. Bepakoltam a szükséges tanszereket a fekete bőr hátizsákomba és gyorsan feldobtam a telefonomat töltőre. Ekkor pedig azonnal görcsbe ugrott a gyomrom, mert eszembe jutott a tegnap délutáni telefonhívás az apámtól. Kétszer keresett egy hónapon belül... Felfoghatatlan számomra ez az információ, mivel utoljára 10 évesen hallottam felőle, amikor is szó nélkül lelépett. Már nem volt elérhető a közösségi hálókon, megváltozott a telefonszáma. Csak egy aláírt válási papírt hagyott az asztalon. A düh keserű ízét éreztem a torkomban. Erős késztetést éreztem rá, hogy a kezeim közé kapjam a telefont és tárcsázzam a tegnapi számot. Automatikusan a karjaimat kezdtem el markolászni, egyiket a másik után. 12 éves voltam, amikor felfedeztem ezt az érzést, az önbántalmazás érzését, utána pedig nem volt megállás a számomra. Ez volt az egyetlen kiút az elmém által generált kalitkából. A fájdalomból, ami az okozott, hogy mennyire elcseszett volt a családom, hogy mennyien bántottak teljesen alaptalanul. 12 évesen szinte mindent elvesztettem már, amit ember el tud veszíteni. Talán túl félelmetesen hangzik, de igaz. A vagdosás pedig valami olyan kaput nyitott meg előttem, ami beszippantott, mint egy fekete lyuk. Számtalanszor rogytam össze a szoba közepén, kívánva a halálomat, miközben az apukám után sírtam, akiről akkor már két éve semmilyen információm nem volt. Számtalanszor nyúltam a pengéhez miatta... Most pedig majdnem 8 év után úgy gondolja, hogy joga van engem keresnie? Elbaszott egy ember, az már biztos.

Addig húztam az időt, ameddig csak lehetett, hogy felébresszem a többieket, de fél hétnél tovább nem tudtam várni. Még mindannyijuknak haza kell menniük, úgyhogy tényleg ideje most már az ébredésnek. Szívem szerint be sem mennék az iskolába. Tavaly még simán megcsináltam volna, most viszont, hogy így is hadi lábon állok az igazgatói irodában, nem kockáztathattam, be kellett menjek.