Crazy in love

2. Fejezet

"Nem a győzelemre esküdtem, csak arra, hogy igaz legyek. Nem a sikerre esküdtem, csak arra, hogy érdemes legyek a lángra, mely bennem ég." Abraham Lincoln

Megbabonázva néztem az előttem ülő fiút, aki a kispadról mosolygott rám. Arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni, állát combján könyöklő karjain pihentette. Bal alkarján enyhén tört magának utat vörös vére, de nem fordított rá figyelmet.

Fogalmam sincs mi történt, nem igazán értek az amerikai futball szabályaihoz. Ezért azt sem tudtam megállapítani ki vétett el szabályhágást. Leküldték a pályáról Damiant és Matthewt is, miután a két fiú egymásba gabalyodva, gurulva esett el.

Nem voltam idióta, pont ezért nem reméltem azt, hogy nem volt szerepem ebben a balesetben. Ha balesetnek lehet egyáltalán nevezni. Nem tartom magam naiv személynek. Sőt, egyenesen megkönnyebbülésnek érzem, hogy nem két eszeveszett féltékeny esett egymásnak.

Nincs bajom a romantikával. Élvezem, ha kedveskednek velem és én is viszonozhatom. A szerelmet sem ítélem el, de mindig realistán és nem földtől elragadottan gondoltam rá. Volt pár barátom, vonzalmat éreztem irántuk, viszont szerelmet egyszer sem. A rajongást és a tetszést sokszor kevertem össze a szerelem érzetével.

Azóta megtanultam, hogy azok az érzéseket egy éretlen kamasz lány szíve táplálta. Szeretet volt? Lehet. Gyermeki.

Damian továbbra is mozdulatlanul, lazán és nyugodtan ült ott. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ez a magatartása mögött mi bújik meg. Megeshet az is valójában, hogy ő ilyen. Fesztelen.

Minden esetre adhatna kicsit ebből a könnyedségéből. Tenyerem izzadt, valószínű a pályán történő balesettől fogva. Noha, nem ők voltak az elsők, sem az utolsók, akik koccantak a mai meccsen.

Matthewt nem láttam. Nem ült a csapatuknak fenntartott kispadon, a pályán sem volt. Különösebben érdektelen voltam feléje. Nem izgatott merre járt, nagy baja nem lehetett. A mentők a meccs eleje óta mozdulatlanul álltak ugyanabban a pontban. Csodáltam is, hogy maga a játék nem igényelte a közbeavatkozásukat. A foci természete agresszív volt, és a srácok minden feszültségüket itt adták le.

Végre!

Gyors mozdulatokkal pattantam fel piros ülőalkalmatosságomról. Siettem, törekedtem Damian utoléréséért. A fiú mintha gondolatolvasó lett volna, a pálya szélén várt rám karját felém nyújtva.

- Szalagos! – küldött felém egy szédítő mosolyt, de éllel a hangjában.

- Jól vagy? Nem tűnik halálosnak. – pillantottam vérző karjára. – Megütötted magad?

- A nem rokonod Heller néz ki szarul, nem én – emelte ki a rokon szót.

- Ez hosszú – tördeltem az ujjaimat. Kényelmetlenül éreztem magam. Nekem még friss ez a téma.

- Rendben szalagos.

A fiú elegáns léptekkel került ki hátra sem pillantva. Vártam rá, de nem tette meg. Lassan szedte a lábait, gőzöm sem volt miért. Csak fájt neki? Mondanom kellene valamit?

Valószínű, hogy az utóbbi, ezért már nyitottam is szólásra szám. Inkább saját okokból, magam miatt, mint miatta. Rühelltem a hazugságokat, falramásztam az őszintétlenségtől. Ma veszekedni fogok a szüleimmel, erre fogadhatnátok is. Sosem bírom ki szó nélkül a maszlagot és a ferdítést. A legkisebb füllentésért is harcba bocsátkoztam.

A tény, hogy véletlen rátaláltam az előlem rejtélyes okokból elhallgatott unokatestvéremre akaratlanul is hazugságba kevert engem. Tisztázom magam, ha érdekli Damiant, ha nem.