A középkorban ragadva

15.fejezet: Párducok

- Jaken kapd el! – Rin egy helyben futkározott a széles folyóban, próbálta Jaken felé terelni a halakat, hogy sikerüljön kifognia.

Én csak a lábamat lógattam a vízbe, nem nagyon volt kedvem ugrálni. Élveztem a víz kellemes hűvösségét, miközben szívtam magamba a nap sugarait. Sesshoumaru mögöttem egy fa árnyékában üldögélt, és a vízben trappoló Rint és Jakent figyelte.

- Megvagy! – kiáltotta Jaken, de a hal kicsúszott a kezéből.

- Jobbra! Balra! Kapd el! – Rin ugrálgatott és közben Jakennek szurkolt, aki összevissza szaladgált a folyóban, hogy sikerüljön elkapnia szerencsétlen halakat.

Több napja már, hogy Kagurával találkoztunk. Jaken azóta sem válaszolt a kérdésemre, de talán jobb is így. Azt sem akarom, hogy hazudjon nekem, mert tart Sesshoumaru haragjától. De azóta legalább nem durcizik már. Talán sikerült elfogadni a helyzetet. Vagyis, hogy Sesshoumaru és én, együtt vagyunk.

- Elkaptam! – Jaken diadalmasan a feje fölé tartotta az elejtett halat – Milyen jó vagyok igaz? – lejtett örömtáncot.

- Nagyon ügyes vagy Jaken mester! – ujjongott Rin.

Hátra néztem Sesshoumarura... azaz, hogy csak akartam, mert időközben eltűnt a fa tövéből.

- Sesshoumaru? – néztem körül, majd felálltam, de sehol sem láttam. Jakenéket nem akartam zavarni, ők most benne vannak a halászatban.

Így, hát egyedül elindultam az egyik irányba, amerre a női megérzésem hajtott. Mivel egy elég széles, sziklás, girbegurba veremben jártunk, így sok felé nem nagyon mehetett, csak követtem a folyót.

Majd hamarosan észrevettem Sesshoumarut, aki lassan, nyugodtan sétált előre. Nem akartam utána kiáltani, nyilván meg volt az oka, hogy miért egyedül indult el.

Najó! Szörnyű barátnő vagyok, de nem bírtam a kíváncsiságommal.

Vajon miért lépett le tőlünk egy szó nélkül? Még nekem sem mondott semmit. És ez azért elég bosszantó. Nem azt várom, hogy minden apróságról számoljon be nekem, de régen is volt, hogy eltűnt napokra egy szó nélkül.

Sesshoumaru megállt, én pedig elbújtam egy szikla mögött.

Nem mertem kinézni a búvóhelyemről, aggódtam, hogy esetleg azért állt meg, mert észrevett.

- Rég találkoztunk, Toran! – hallottam Sesshoumaru hangját.

Összeszedtem a bátorságomat, és odanéztem. Sesshoumaru háttal állt nekem, néhány méterrel odébb. A víz, mellette jéggé volt fagyva. Ahol én álltam, odáig furamód, a jég nem ért el. Meglepődtem a jelenség láttán. De nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, egy szellem áll e-mögött. Tehát Sesshoumaru azért jött ide, hogy távol tartsa tőlünk. Én meg buta módon követtem, ezzel veszélybe sodorva saját magam, és talán még Sesshoumarut is.

- Valóban rég volt már, Sesshoumaru – sétált ki egy alak a ködből.

Egy nő!

Egy magas, fiatal, hosszú, kék hajú, gyönyörű nő.

Sesshoumaru... egy nővel találkozik a hátam mögött?

Kezdeti bűntudatom elillant, helyét pedig átvette a féltékenység.

Mégis ki lehet ez?

- Azt hittem meghaltál. – hallottam meg újra Sesshoumaru nyugodt hangját.

- Így kell üdvözölni egy régi ismerőst? – kuncogott a banya – Azért jöttem, hogy rendezzük a kis tartozásunkat.

- Tudtommal, azt már 50 éve elintéztük. – válaszolt Sesshoumaru – De ha tényleg meg akarsz halni... rajtam ne múljon. Szívesen átsegítelek az alvilágba.