You're my scandal (Larry Stylinson)

Tizenkilencedik

Louis

Már legalább öt órája elment. És nem panaszkodom, az én sorsomért küzd, és valamennyire persze a sajátjáért is, de a kanapén ülve, pislogás nélkül magam elé meredve a szorongás kezdi átvenni felettem az irányítást. Talán már rég át is vette, nem tudom, a gondolataim nem hagynak annyi nyugtot nekem, hogy kiderítsem. És most még vissza is jön. Mi lesz velem akkor, amikor holnap reggel egyszerűen kisétál az ajtón úgy, ahogy ma tette, de tudom, hogy este nem jön haza hozzám? Kicseszettül beteg vagyok, egy hét együttélés után úgy beszélek, mintha negyven éve házasok lennénk. Ez csak...én csak...a helyzet az oka. A folyamatos, fojtogató pánik, amit csak Harry képes elűzni. Ő valahogy...kitisztítja az elmém. Elfoglalja, ha pontos akarok lenni, kisajátítja, de ez a jelenlegi szituációban szinte teljesen ugyanaz. Talán még jobb is. Vagy Harryre gondolok, vagy a tárgyalásra. És mi a fasz van velem? Hol csúszott így félre az életem? Január elseje van, egy bokorban kéne a saját hányásomban fetrengenem, ami nyilván sosem történne meg, mert Liam sosem hagyná, hogy ne a pihepuha ágyamban keljek egy átbulizott éjszaka után, de még azt is határozottan jobban élvezném, mint az őrjítő stresszt. Liam. Fel kéne hívnom, szükségem lenne rá, de nem lenne fair vele szemben, ha csak használnám, hogy elterelje a gondolataimat. Alig beszéltünk az esetről, tudom hogy ez még előttünk áll, de nem akarok szembenézni vele. Túl sok most, minden csak túl sok mostanában.

A kapu nyitódására kapom fel a fejem, de nem rohanok az azon belépő, hóval borított gyönyörűség elé. Ahhoz túlságosan rossz már a hangulatom. Sietve dobálja le a ruháit, rázza ki a pelyheket göndör tincsei közül és lépked hozzám, hogy elém térdelve csókoljon meg. Semmi boldogság nincs ebben a csókban, és már azelőtt tudom, mit akar mondani, mielőtt egyáltalán szólásra nyitná a száját.

- Nem sikerült – leheli fátyolos tekintettel, minden reményemet összetörve – Annyira sajnálom, Louis! Mindent megpróbáltam, könyörögtem és ígérgettem, de nem érdekelte! Semmi nem érdekelte, nem vonja vissza a pert, kirúgat és én nem tehetek ellene semmit! Bocsáss meg kérlek, annyira sajnálom!

Nem az ő hibája. Nem az ő hibája, tényleg mindent megpróbált, a könyörgésem ellenére ment vissza abba a rohadt házba, hogy az apjának esdekeljen, félredobta a büszkeségét és a félelmét, hogy rajtam segítsen. Nem az ő hibája, nem is őt hibáztatom, hanem a helyzetet. A helyzetet, miszerint egyetlen nap múlva elveszíthetek mindent. Mégis én vagyok az, aki nyugtató ölelésbe húzza.

- Nincs semmi baj – súgom a hajába, apró puszikkal hintve azt – Jól vagy? Nem bántott, igaz?

A fejét rázza, és ettől a kis mozdulattól mázsás súly szakad le a lelkemről. Sosem bírtam volna elviselni a tényt, hogy miattam került veszélybe újra. Ujjaimat a göndör tincsek közé merítem és néhány percig csak némán csodálom az érintésemtől meg-megrebbenő szempillájú fiú szépségét. Olyan ártatlan most, olyan szelíd és készséges. Semmiben sem hasonlít ahhoz az önmagához, akit a világnak mutat. És imádom ezt.

- Beszéltem Niallel is – dörmögi halványan, mire egy bólintással jelzem, hogy figyelek – Nem volt elég időnk, sietni akartam hozzád haza, úgyhogy sok kimondatlan dolog van még köztünk...rengeteg. De azt hiszem annyira kiengeszteltem, hogy befogadjon egy pár napra – somolyog félénken, én pedig az orrára nyomott kis puszival jutalmazom a bátorságáért – Könnyen megbocsátott és ettől még szarabb embernek érzem magam, mint valaha...

- Nem vagy szar ember, Göndör – mélyítem el a hangom annyira, hogy biztos legyen benne, teljességgel komolyan beszélek – Mind követünk el hibákat. Gyerek voltál, egy sérült gyerek szar szituációban. Ezt biztosan Horan is megérti.