Elkeserítően unalmas a létezés minden megszámlált pillantása.
Keresed a derűt, önnön lápod lakatjának felszabadítást ígérő kulcsát.
Átmeneti eredmény mely felé már egykoron is oly buzgón áhítozva nyújtottad karjaid.
Tudod hogy csupán alkalomszerűen kopogtat ajtódon ehhez fogható szédületes lehetőség
és a változás mint fénylő szikra a levegőben folyva burjánzik el.
Nem tudod pontosan melyik pillanatban férkőzik bőröd alá újra az öreg érzés
mely már eddig szám szerinti alkalmat rendez egyenes sorokba.
Egy apró szellő is elég hogy útra kelj lápos valód kiábrándító mocsarából.
Felemel tudta ellenére is és sokat sejtetően mámoros varázst szór szürke világodra.
Megéltél temérdek ilyesforma történést mégis újonnan megbénító érzés zár markába.
A szellő viharrá fokozódik és a megvalósíthatatlan szabadulás érzésétől átitatva tengeted hátralévő napjaid.
A vihar hurrikánná érik és a mindenséggel karöltve könnyű táncot lejt a kormos éjszakában.
A szélcsend... érzed már sosem lehet újra tiéd, mint hajdan megannyi éjszakával ezelőtt.
Lelked meginhatatlanul állít emlékművet nosztalgikus létezésed szürke hamufelhőinek.
2021.01.12.
YOU ARE READING
Verselmek
PoetryPróbálkozom a vers írással egy ideje, viszont csupán az érzéseimet próbálom kifejezni és elsősorban saját magamnak vagy egy szerettemnek. Egy barátom bátorított, hogy osszam meg másokkal az írásaimat.
