Alvilági Iroda

5. Charlie

< Reggel Eugene szobájában >

– Joan? – szólalok meg átfordulva a másik oldalamra, de nem érkezik válasz.

Hány óra lehet? Megdörzsölöm az arcom, majd az ébresztőórámra pillantok.

– Basszus! – Ha rohannék, akkor is csak az utolsó óra végére érnék oda.

< Az utcán >

Azt hittem, valaki meg fogja kérdezni, hogy miért nem vagyok iskolában, de senki sem vesz észre. Szokás szerint. A sulinak amúgy is mindjárt vége.

Mi lenne, ha eltűnnék? Észrevenné bárki is a hiányomat? Felülnék az egyik metróra, és csak mennék.

A földet nézem, amikor egy férfi sétál velem szemben. Éppen látom, ahogy a talajból sötét kezek nyúlnak fel és ragadják meg a lábát, de mintha a férfi észre sem venné, csak megy tovább.

– Óha! – csúszik ki a számon, mikor elhalad mellettem.

– Mi van? – néz hátra a férfi. Óvatosan felé fordulok. Kétszer akkora, mint én. Fehér pólóját foltok tarkítják. Szakadt, sötét gatyája pedig jobb napokat is átélt már. Zsíros haja szemét takarja, míg állát több napos borosta díszíti. – Ismerlek?

– N-nem – dadogom.

– Akkor mi a francért „Óhá"-ztál, amikor megláttál? – kérdi idegesen. – Verekedni akarsz? Mi?

– S-sajnálom.

– Egy ilyen mihaszna kölyök akar velem verekedni? – Maga elé köp, majd megfordul, és hosszú léptekkel elsétál.

Nézem, ahogy a férfi egyre távolodik.

A kezek a földből már eltűntek. De akkor is olyan furcsa érzésem van. Most szólhatnék a Főnöknek, hogy gond van. Viszont kirúgott. Egyedül kell megoldanom.

A pillanat törtrésze alatt döntöm el, hogy követni fogom.

Lassan sétálok, nehogy észrevegyen, de aztán letér balra. Várok egy kicsit, majd utánafordulok, és éppen látom, hogy megint balra megy. Utánaszaladok. Nem szeretném elveszíteni, viszont így megvan a kockázata, hogy észrevesz.

„És vigyázz magadra! Tényleg."

Miért jutott eszembe hirtelen az, amit Luke mondott? Óvatosabbnak kéne lennem?

De akkor elveszítem. Márpedig tudnom kell, hogy hova tart. Elvégre egy szörny is a nyomában volt az előbb.

„Jó vagy rossz, nem számít. A halál csak egy másodpercet vesz igénybe."

Már Joant is hallom. Nem! Nem számít! Tudnom kell, hova tart.

Ugyanakkor hallgatnom kell a megérzéseimre, azok pedig sosem csalnak, és most azt súgják, hogy ha így folytatom, akkor rossz vége lesz. Szóval lassítok egy kicsit. Tudom, hogy így elveszíthetem őt, de akár az életembe is kerülhet, ha most nem várok. Ki tudja, mit csinálna, ha rájönne, utána szaglászom?

Mire a férfi után indulok, ő addigra eltűnik.

Egy nő halad el mellettem, mire leszólítom.

– Elnézést, nem látott erre egy férfit?

– Tessék? – pillant rám kábán. Ekkor jut eszembe, hogy mi lesz, ha megkérdezi, miért keresem a férfit? Mit mondok akkor?

– Mindegy, nem számít.

– Tessék? – ráncolja a homlokát a nő. – Minden oké?

– I-igen. Nincs semmi. – Megfordulok, és egészen az ismerős utcákig rohanok, ott letérek a metróhoz.