Crazy in love

3. Fejezet

"Az a gentleman, aki nem azt tesz, amit tenni szeretne, hanem azt, amit tennie kell." Murakami Haruki

- Mi a szar? – akadtam ki sokadszor szombat délután. – Mi történt?

- Nem tudom, teljesen kibuktam én is – recsegett erőtlenül Mia hangja a telefonban.

- Csak tudod ki árult el engem! Ezek után vissza se mehetek?

- Csak elképzeléseim vannak, de nem gyanúsíthatok senkit...

És kezdődik. Mia túlságosan jó indulatú, senkit sem vádolna meg pletykálkodással, ha tudná is, inkább lapítana, hogy ne keveredjen senki sem konfliktusba. Annyira utálom, hogy ilyen tud lenni. Nem szükséges embereken átgázolni, még okkal sem, de ha vele történne hasonló, nem haboznék felfedezni a tettest.

Lepillantottam a telefonom kijelzőjére, ahol a meghamisított képeket láttam egy, olyan beszélgetésémről, amely sosem zajlott le. Jelenleg úgy állunk, hogy heroinfüggő kurva vagyok, ezért költöztünk el Saint Paul-ból. Ki a faszom találhatta ezt ki?

A képek mindenféle közösségi oldalra felkerültek, ráadásul a suli újságban címlapos sztori lett. A népszerűség ára, hogy ellenségekkel jár együtt. De kérdem én: ki a franc ennyire elvetemült? Nem szándékoztam visszamenni a fővárosba, csak ballagásra. Ott akartam búcsúztatni a gimis éveimet, mert az az otthonom. Oda köt millió emlék és sok barátság.

Mia folyamatosan beszélt, de minden egyes szava érthetetlen volt számomra. Nem tudtam befogadni a zagyvaságait, a szent papolásait, hogy amúgy sem hiszi el senki sem, és hamarosan elfelejtődik eme kis zűrzavar.

Kis? Mióta kis baj, ha az embert egy drogos kurvának állítják be?

Mark W. Fiennes: Rohadt lotyó vagy. Hagytad Kennedynek, hogy a melledről szívja a kokaint? Széttetted a lábad az egész iskolának, nekem meg könyörögni kellett egy szopásért is?

- Most írt Mark – szaladt égbe barna szemöldököm. – Már kokainozom is.

- Nyugodj meg!

- Nyugodj meg? Ezt tudod mondani? Az egész gimnázium erről beszél. Tudod hány kéretlen üzenetet kaptam azóta? Fél órája robbant be a hír.

Már a századik üzenetet olvastam, az egész testem remegett a mérhetetlen dühtől. Mark, az exbarátom tette fel az i-re a pontot. Miért hittem azt, hogy békésen váltunk el egymástól? Mélyre ástam elmém bugyraiban, de nem leltem erőszakos beszélgetésekre, csak egy felnőttes, alaposan átgondolt, reális érvekkel alátámasztatott elválásra. Egy elválásra, ami békésebb volt, mint egy bárányfelhő ágyon alvó angyal.

Tényleg nem volt extra. Éreztem feléje vonzalmat, jól éreztem magam a társaságában, sőt a szavait is szivacsként szívtam magamba. Odafigyeltem rá, a magam gyerekes módján még szerettem is. Néhány, szám szerint négy vagy öt hónap után nyugodtan megvitattuk a dolgokat, miután kiteregette a szennyesét, hogy már nem szerelmes belém. Ekkor jöttem rá, hogy én sem belé. Nem fájt, hogy elveszítem.

- Az a baja, hogy nem feküdtem le vele?

- Már mindegy, Daphne – erőtlen sóhaj tört fel Miaból a túloldalon. Értem.

- Szerkesztő az újságnál. Ő volt?

Percekig nyúló csend telepedett ránk. Már nem is meg szólalnia, a reakciója helyeslő választ adott. Az elkövetkező pillanatokban már mindegy mit mond ki, és evvel ő is tisztában van, ezért inkább nem firtatta a dolgot és egyszerűen letette a telefont. Én kitartóan szorongattam a készüléket a kezemben, ujjaim elfehéredtek, cérnaszál választott el, attól, hogy összetörjem. Még mielőtt letettem volna a szobámban található dohányzóasztalra újabb értesítést jelzett.