You're my scandal (Larry Stylinson)

Huszadik

Harry

Idegbetegen nyomkodom a csengőt már vagy öt perce, míg egy nagyon morcos és nagyon félmeztelen Payne meg nem jelenik az ajtóban. Még a csipát törölgeti ki a szeméből, de a testtartása máris ellenségessé válik, amint meglát. Kurva jó. Ahogy az is, hogy egy szál kibaszott alsóban flangál Louis lakásában. És az is, hogy valószínűleg az éjszakát is itt töltötte. Nagyon örülök neki.

- Beszélnem kell Lou-val – kezdem az alaphangulatnak megfelelően, és bár igyekszem a hangomat ellentmondást nem tűrőre formálni, a makacs pöcs csak megrázza a fejét – Nem kérdés volt, engedj be! – tolnám odébb, de leállít. Erősebb, mint gondoltam.

- Nem kéne itt lenned, rohadt nagy bajba sodorhatod ezzel Tommot! – sziszegi a fogai közt és érzem, ahogy anélkül tol kifelé a kapun, hogy egyáltalán hozzám érne – Ha bárki meglát...

- Akkor láthat meg bárki is, ha továbbra is az utcán beszélgetünk míg te konkrétan pucér vagy – szakítom félbe idegesen. Fél óra múlva suliban kell lennem, nem érünk rá a hisztijére – Ami megjegyzem nem egy szívderítő látvány – mérem végig fintorogva, mire felhorkan és megforgatja a szemeit, de azért beenged. Legalább belátja, hogy igazam van, haladunk.

- Louis még pihen, nem akarom, hogy felkeltsd – követ a nappaliba feszülten – Nem aludt rendesen már napok óta.

- Ezért átjöttél, hogy segíts neki, milyen édes – gúnyolódok rajta, nem is tudom miért. Hálásnak kéne lennem, tényleg rohadtul hálásnak amiért Lou mellett van és támogatja ahelyett, hogy bírálná a szar döntései miatt. Miattam. És mégis...Az, hogy a kanapén nincs megágyazva egyértelműsítette a gyanúmat, miszerint ez a barom egy szál boxerben aludt az én Louis-m mellett, abban az ágyban ahol nemrég még én feküdtem. Semmi okom idegesnek lenni, de egyszerűen nem tudok mit tenni ellene. Túl sok feszültség halmozódott már fel bennem, és rettegek, hogy most robban ki. Éppen ezért... - Nem is én fogom felkelteni, hanem te. Ha én mennék, ma már nem kelnénk ki a párnák közül – vigyorgok rá gonoszan, élvezve az öklendező morgást amit kiad magából, míg felindul a lépcsőn, hogy teljesítse a parancsom. Csak akkor engedek meg magamnak egy halk nyögést Louis meztelen testének gondolatára, amikor Payne már eltűnik az emeleten. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára megérintettem.

És egy újabb örökkévalóságnak tűnik, míg visszaérnek, a már szerencsére ruhát húzott Liam, és a mögötte még kócosan, de már idegesen csoszogó Louis. Hozzá akarok rohanni és a karjánál fogva visszarángatni a szobájába, a matracra dobni és egész nap kényeztetni minden apró porcikáját. A pizsamapóló édesen lóg rajta, a melegítője viszont feszes, túl feszes és akaratlanul is felmordulok a csípőjénél kilátszódó vékony bőrcsíkra. Végig akarom nyalni azt a csíkot és hogy őszinte legyek mindenét. Annyi mocskos szar jut az eszembe amit vele tennék és csak vele, de mindegyiket elüldözi az, ahogy a szemét dörzsölgetve, ásítozva elém lépked és fél méter távolságban megáll. Aztán csak áll és néz, én pedig nem tudom mit tegyek. Nem erre számítottam, éreztem hogy valami nincs rendben, de nem gondoltam volna, hogy ezt ennyire a tudtomra fogja adni. Semmi energiám ehhez, csak egy reggeli csókot és valami nyugtató hazugságot akartam arról, hogy minden oké, hogy a lelkiismeretemet áltatva folytathassam a napomat. De valami nyilván nem oké, mert az én Louis-m már rég a karjaim között lenne. És bár fogalmam sincs miért, de képtelen vagyok csak így annyiban hagyni.

- Szia – suttogom szerencsétlenül elmosolyodva. Viszonozza a mozzanatot, de nem lép közelebb. Mi a faszt kéne csinálnom?

- Mit keresel itt, Harry? – kíváncsiskodik, fejét oldalra biccentve. Haja kisfiúsan omlik a szemébe, és bár én akarom kisimítani homlokából a rakoncátlankodó tincseket, egy apró fejrázás után megteszi ő maga.