Emlékezz Rám |Draco Malfoy|

𝟡.|Hiányzol

Tudjátok mindenkinek az életében eljön az a pillanat mikor az élete véget ér.
Csak az emlékek maradnak meg arról az emberről akit szeretünk.
Emlékek, melyekre ha csak rágondolunk a szívünk szakad meg. Próbálunk az életének jó időszakára összpontosítani. Amikor tiszta szívvel és boldogsággal mosolygott ránk, ezzel a világ összes gondját elfeledtetni velünk. Megszűnik a fájdalom, a szomorúság és csak vidámság és boldogság lesz helyette azonnal, ha számunkra a legfontosabb embert látjuk igazán nevetni. De az élet nem a tökéletességről szól, meghalnak a szeretteink. Eltemetjük őket, lámpásokat meg gyertyákat  gyújtunk értük, miattuk, vagy akár az emlékük miatt.
De őszintén, ezektől jobban érezzük magunkat? Min változtatnak ezek a tettek?
 Legvégül, ha elveszítünk valakit az összes gyertya, az összes imádság sem teszi semmisé a tényt, hogy nem maradt más mint egy lyuk az éltünkben. Ott ahol ahol régen az a valaki volt akit szerettünk. És egy kibaszott sírkő, születési dátummal ami tutira nem stimmel. 

-Minden rendben van Hope?- szakított ki gondolataim közül apa.

-Persze.-motyogtam.

-Miért sírsz..?-nézett szemeimbe.
Majd lassan lehunyta szemhéjait, pontosan tudta miért sírok.
Kémleltem apa arcát, elfordította fejét előlem. Elérzékenyült volna?

-Nem sokára otthon leszünk.

Jelenlegi helyzet miatt nem tudunk Mystic Fallsba haza térni. A Vándorlók, azaz csoportokban élő hatalmas boszorkányok miatt. A városunk határait láthatatlan varázslattal védték körbe. Kitől védik a várost?
Tőlünk vámpíroktól, vérfarkasoktól, "külső" boszorkányoktól és minden természet feletti lényektől. Kivéve persze magukat. Aki átmegy a határon és nem csak sima egyszerű ember az a lény felől eltűnik a "varázslat".
Nézzük is, tehát elsőnek legyen szó a vámpírokról. Ha egy vámpír beteszi a lábát Mystic Fallsba, elmúlik az "örökké való élete" azaz újra átéli a halálát. Igen, elég nehéz róla beszélni. Mi úgy válunk vámpírrá, ha az előbb említett lény vérével a szervezetünkben halunk meg.
 Kínos..
A boszorkányok elvesztik a varázserejüket, meghalnak. A vérfarkasok, elégnek a napon.
Tehát ezek a körülmények miatt utunk Atlanába vezet, a régi családi otthonunkhoz. Apával kocsival cikáztunkát a városokon. Dermedten tekintettem ki az ablakon, könnyeim folytak.
Szenteste anya emlékéhez terveztem kimenni..
De ez a program most elúszott.

                          $

A régi szobámban ülve kutakodtam a cuccaim közt, 9 éves voltam amikor 1 évre ideköltöztünk anyával Atlantába.
Ekkor találkoztam apával "elsőnek". Erről az emlékről már tudtok, de ez egy meghatározó nap volt számomra. Attól a naptól kezdve el se lehetett minket választani egymástól.

 "Klayhope" 

Ez a mi kis családunk, KLaus, HAYley, HOPE.
Elijah, a nagybátyjám nevezett el minket így.
A mai napig ez a legédesebb név amit valaha hallottam..

A nagy keresgélés és mesélésem közben megtaláltam a régi naplóm, így 16 éves fejjel vissza olvasni a 9 éves Hope Mikaelson naplóját nagyon gyerekesnek de mégis izgalmasnak hangzana.

Nos, nem nagyon kell sokat olvasnom, írás nem volt benne egyáltalán.
Csak egyetlen egy kép, rajta volt az egész család.
Mosolyogva bújtattam vissza a képet a nalpóba mikor egy kis "csomag" szúrta ki a szemem az asztal tetején. 

-Hope! Gyere velem!- rontott be apa az ajtómon. 

-Hova megyünk?

-Találkoznunk kell valakivel. Most.!- baszki. Ennek mi lesz a vége.?