I. Fejezet - Egy rovar emlékei

104 1 0
                                    

Sötét, borús éjjel volt. Kéklő ereit kiszáradt bőre alatt fagyos szél cirógatta. Melankolikus gondolatok övezték hatalmas agyának receptorait. A sakkbajnok megdermedt arcán egy égköves könnycsepp csordult le, egészen cserepes ajkáig. Ingoványos szeme finoman követte Erwin szellemének ezüstös alakját a hűvös, deres völgy elhagyatott útján. Éles kanyart vett a Grand Walter utcájának setétlő sarkában. Emlékei, mint éhező, kielégíthetetlen vadállatok törtek rá, s a pillanat hevében azt érezte, talán már semmi sem vár rá ezen ködös utca végén. - ERWIN! - visszhangozta kétségbeesetten saját fejében, de egy árva, elveszett hang sem jött ki a torkán. Lábait szapora léptekkel emelte - egyiket a másik után - mikor egy ósdi faajtó zörrenését hallotta maga mögül. Mi ez? - gondolta magában, de amikor megfordult, már késő volt... Látta Őt, és Ő is látta George fénylő smaragdzöld pupilláit. - Nem... - tátogta maga elé, leheletének párája halovány karikákat festett a levegőbe. Az az Ő, kinek nevét nem ejtjük ki. Ki ezer éve sunnyogva lapuló titkokat rejt magában. (A neve... nincs. Szakmája... sámán. Hotel... TRIVAGO :DDD) Medvebőrrel borított púpos hátából hosszú, előre nyúló nyak tört ki. A feje sem volt szebb - mitöbb, sokkalta ormótlanabb, mely rút ocsmányságot taszajtott az atmoszférájába.
- Rég nem látott poloskám... - kiáltotta bátran a sámán. George nem akart megfordulni. Mardosó honvágy emésztette belülről, s ezt akárhogy is próbálta, képtelen volt elviselni - EL INNEN! - érezte, hogy belső hangja ismét felszínre kíván törni, de szoros ajka összekoccant fogakat terített el bűzhödt szájnyílásában.
- Tudod, miért jöttem ide - mondta a hullaszerű sámán aligha meghallható hangszínben. Ez volt a maga nyájas, mézes, hívogató nótája. De George nem akarta hallani... Eme gyilkos látomás elől hévvel röppent el a homályos hold messzeségében. De hova siethetne ilyen gyorsan? Hiszen az ember, ki az otthont, és biztonságot jelentette neki, már nem lélegzik többé. Talán egy másik levegőt, egy másik univerzumban, egy másik emberrel - de nem itt. Nem most. Nem Georgedzsal. A csatornajáratok mélyén futkorászott, a süvítő szél löketében. Patkányok mocskos tengerében úszott, s ezeknek orrfacsaró bűzét aligha elbírta. De igaz volt, hogy nem számított ez sem, csak egy dolog; hogy ennyi év után ismét látta Őt. Mi ez? Impello tres puli pulsus - ösztökéli tán valamire? Vágyat ébreszt benne?
    Fürge szárnycsapkodások fuvallatában piciny lábai már nem érték a talaj hűvös porszemcséit, de a felszálláshoz nem volt már ereje. Keresett valamit, amibe kapaszkodhatna, de lassan már az anyaföld is kicsusszant forró talpai alól. Elhullott. Próbált feltápászkodni, de eme teremtmény képtelen volt akármire is a kozmikus, mocskos földön. - Erwin...Kérlek - nyögte szűkszavúan, de hangja elcsuklott. Egy pillantra ismét felvillant előtte a kegyetlen sámán formája, de lehelete egy pillanatra meghiúsult létezni. Kérdeznétek, meghalt-e tán? A capite foetet piscis. Spiritusza a halál és az élet útján táncolt, egy pillanatra megsemmisült létezni az evilágiak földjén. Ez volt az egyik olyan alkalom, mikor George képtelen volt saját teste felett uralkodni. A gyöngeség földbe tiporta. És mélyre hatoló emlékei hirtelen a felszínre látszottak törni...

1492. Bár ezt a zöldtestű nem tudhatta - hiszen nem állt hatalmában semmiféle időmérték, kortalanság ölelte körbe. Indiántörzsek közegében tengette mindennapjait az akkori felfedezetlen Amerika tengerpartjain. Egyszeriben hatalmas hajók tömege futott zátonyra ismeretlen partokon. De ezek a partok csak Erwin Smith számára voltak ismeretlenek. George-nak azonban az otthona volt - annyi vándorlás s kín után - itt lelte nyugalmát. Tán napok teltek el sínylődésben s háborúban. Fehérbőrűek támadták őket, de senki sem hallotta fájdalomtól duzzadó sikolyaikat. És itt találkoztak először. Volt egy angyal is a sok perzselő galádság közt. Ő volt az, Erwin Smith. Elsőre megtévesztette. Rémület homálya pangott zöldellő szemeiben. - Mit csináltok velem? - kérdezte, de nyelvezete nem volt érthető a válaszadók számára. De egy dolog biztos volt. Erwin arcvonásai lágy megnyugvást sugalltak. De ez nem változtatott az indiánok helyzetén. Nyomorúságos sors vért reájuk s utódaikra, melyet előre még a jósok sem voltak képesek kiszámítani. Egy hajón George nyomorultul görnyedt össze hét másik sötétbőrű társaságában. - Trajiste todo? - ordította egy tengerész erőteljesen, de hangja elhulló cafatként foszlott szét a forró levegőben. Égő izzadtságcseppek pörkölték George erőtlen testét. Bántották. Minden mintha egy perc alatt zajlott volna le, mintha egy perc alatt hullott volna el mindaz, amit eddig fontosnak nevezhetett. Ő volt a hősiesség vára, mit most kegyetlenül ostromoltak. - Nem... - keserves szóra tátotta száját, de a szó ismét a torkán akadt. Éjszakák teltek el. Napok? Hetek netán? De nem volt egyedül. A többi szenvedő ugyan nem tartott ki oldalán, Erwin más volt. A puro pura defluit aqua. Szívének hamvas kalitkája ismét lángra lobbant. Nem tudta mire vélni a férfi kedvességének varázsát. De egyet tudott... Ez szerelem. Mit már oly sok éve nem hordozott tenyerén. A lángcsóva, mely szinte égette belülről, azon az éjszakán kezdődött. A tenger hullámai viszálykodóan csaptak a karavella oldalára. A víz néha elöntötte a hajó fedélzetét, s a tengerészek nem győzték kilapátolni azt onnan. Meghaltak már néhányan, éhínség vagy gyilkos kór okán, de George volt a legerősebb. Elszántsága, s vágya az élet felé káprázatosan kiemelkedő volt - halhatatlannak tűnt a sok halandó között. Ám egy baljós probléma ütötte fel fejét a kapzsi tengerészek között. Éhező szervezetük ellent mondott agyuk diktálásának. Ezek már gyomrukkal gondolkoztak, se ennek jegyében öltek. Egy fiatal, huszas éveiben járó ártatlan fiúcska épp ekkor tanulta ki a hajózás fortélyait. Ő volt az áldozat. Junito Fischer, az első elszenvedője az emberi önzésnek. Felfalták hát szempillantás alatt a fösvények, s egy része a tenger habjaival olvadt eggyé. Európa partjai sejlettek fel a távoli köd országán. A kéklő eget apró gomolyfelhők tarkították. Spanyolország utcáin kósza csótányok botorkáltak. Ide érkeztek meg, s George tudta, ha nem cselekszik most, örök rabként éli le kálvárikus életét. De neki nem is kellett semmit se tenni. Erwin hangját hallotta megzendülni az árbóc oszlopa alatt. - Én viszem - mondta George leendő élettársa, Erwin. - Velem jössz - fordult felé, s erős, masszív karját felé hajtotta. - Igyekezz! - szólt rá markánsan, és felsegítette a penészedő talajról. - Hálás lehetsz nekem ezért... - morogta, mikor már kissé távolabb kerültek a kikötő nyüzsgő pontjaitól, majd így folytatta - De esküdj, nem árulsz el engem soha, s soha el nem mondod, hogy nem kínban tartalak tégedet - George azonnal megesküdött. Szótlanul ugyan, de szemében ott csillogott a becsület többszínű árnyalata. Később odaértek a szűk utca végére. Fényes volt, de mégis rejtelmes. Így emlékezett George.

You've reached the end of published parts.

⏰ Last updated: Feb 13, 2021 ⏰

Add this story to your Library to get notified about new parts!

Az ezüstvérű szerető (18+)Where stories live. Discover now