Alvilági Iroda

7. Élet és halál

< Reggel Eugene szobájában >

– Nem értem – motyogom az ágyban fekve. Párnámat az arcomra szorítom. Alig aludtam valamit az éjjel. Hol mosolyogtam álmomban, hol sírtam, hol reszkettem. Lehetséges ez egyáltalán?

 Kibillentem az ablakom, mire kellemes reggeli levegő áramlik a szobámba. Minden lélegzetvétellel egyre jobban kitisztul a fejem.

Felöltözöm, majd becsukom az ablakot, és lehuppanok az ágyamra.

A szellemek nem avatkozhatnak bele élők dolgaiba, mert gaztetteket halmoznak fel?

A halandóknak maguknak kell megoldaniuk a gondjaikat.

Lehet, hogy ő szemet hunyhat efelett, mert ő egy szellem, de én...

– Én élek! – döbbenek rá. Én élek! Halandó vagyok! A Főnök nem mondhat semmit, ha én intézem el a férfit. A halandók maguk oldják meg a gondjaikat!

– Oké, csináljuk! Egyedül is menni fog – mondom, majd izgatottan felpattanok az ágyról, és rohanni kezdek, amíg majdnem elbotlom a küszöbön.

Sietnem kell. Ki tudja, mennyi ideje van hátra a gyerekeknek Jack mellett.

Tudom, mit kell csinálnom. Menni fog!

< A játszótéren >

– Most mit csináljak? – nézek körbe tanácstalanul a ház előtt állva.

Susan a gyerekei miatt aggódott, szóval először őket kellene kimenekítenem. De úgy, hogy Jack ne vegyen észre, miközben a gyerekei körül ólálkodom. Szóval el kell terelnem a figyelmét, hogy a gyerekek menekülni tudjanak. Viszont akkor velük kell először beszélnem, hogy készen álljanak. Nem is olyan nehéz, ugye? Ah, kit áltatok, eddig szerencsém volt, de ma tuti, meghalok.

Hamarosan egy kész tervvel sétálok a gyerekek ablaka alá.

– Hé, srácok! Ott vagytok? – kopogok be.

– Ki az? – tapad rá az ablakra Finley. Fejecskéje nagyot koppan, ahogy az üvegnek ér.

– Én vagyok. A játszótéren szoktunk találkozni. Kapucni – mosolyodom el.

– Szemcsi? – pillant fel vidáman Tatum is.

– Kicsit csendesebben – szólok rá. – Jól vagytok? Tegnap nem voltatok a játszótéren. Aggódtam, hogy megbetegedtetek.

– Nem vagyunk betegek – mondja Tatum jókedvűen. – Csak apa nem engedett ki minket.

Most Finley pisszegi le öccsét. – Fel fogod kelteni!

– Miért nem jöhettetek?

– Látta Finley-t Szemcsivel beszélgetni – húzza el a száját Tatum. – Nagyon mérges volt. Arról kérdezgetett minket, hogy miről beszéltetek, és mikor Finley elmondta az igazat, nem hitt neki. – Bántani akarja a gyerekeket! Azonnal ki kell őket juttatnom. – És azt mondta a tanárnőnknek, hogy náthásak lettünk – folytatja Tatum.

– Igen, szóval nem tudunk most játszani, Kapucni. Menj egyedül! – mondja Finley, majd azt hiszik, vége a beszélgetésnek, és elfordulnak.

– Tessék? Nem erről van szó! – kopogok gyorsan az ablakon, majd halkan folytatom. – Finley, emlékszel, mit kérdeztél tőlem legutóbb? Amikor meg kell menteni a hercegnőt ló és kard nélkül? – kérdem. – A hercegnő az anyukátok, akit a sárkány rejteget?

– Honnan tudtad? – csillan fel Finley szeme.

– A sárkány, aki bezárta anyukátokat az apukátok?