Egy apró lépés feléd D. R BEFEJEZETT

Tizenkettedik fejezet

April

Amikor felszálltunk a gépre elfogott a menekülési vágy. Tíz órát leszünk összezárva Daniellel, és pillanatnyilag nem voltunk olyan viszonyban, hogy ennyi időt kibírjuk egymás mellett. Igazából még sose voltunk olyan viszonyban, hogy ennyi időt kibírjunk egymás mellett. A gépen csak mi ketten voltunk, meg persze a pilóta. A gép két oldalán helyezkedtünk el, és mivel már későre járt, igazából ahogy felszálltunk mindketten elaludtunk.

Én hét órával később hirtelen felébredtem, és az álom csak úgy eltűnt a szememből. Daniel a másik oldalon lévő ülésen volt kidőlve, és mélyen szuszogott. Halkan felálltam, majd a mini mosdó felé vettem az irányt. Meg mostam az arcom, és ahogy bele néztem a tükörbe, hirtelen elfogott az-az érzés, hogy Daniel nem láthat ilyen szétcsúszottan. De közben a kis ördög is megszólalt a vállamon. Még is miért érdekel, hogy mit szól a külsődhöz? Ja igen, mert nem akarsz azon változtatni, hogy bejössz neki.

Kiléptem a mosdóból majd a táskámhoz léptem, amiből kivettem a neszesszeremet és visszament a helységbe. Lemostam a tegnapi sminkemet, majd szempillaspirált tettem fel és megfésülködtem. Így már tűrhetőbben néztem ki, és nyugodtabban tértem vissza az utastérhez. Daniel teljesen kidőlve aludt még mindig, és miközben őt figyeltem észrevettem, hogy a vele szemben lévő ülésen ott van a ledobott pulóverre és egy fénykép sarka lóg ki. Nem volt szép még gondolni sem arra, hogy megnézzem, de pár perc múlva nem tudtam megállni és újra felálltam. Halkan kihúztam a képet, amin egy feketehajú pár hónapos kislány képe volt. Értetlenség futott át rajtam főleg, hogy a kislány örökölte Daniel vonásait. Örökölte... Daniel megmozdult, mire ijedten visszaraktam a képet és leültem. Éppen ahogy ez megtörtént, Daniel kinyitotta a szemét és álmosan nézett körbe majd a tekintete megállapodott rajtam.

- Régóta ébren vagy? –kérdezte, mire megingattam a fejem.

- Körülbelül húsz perce --feleltem, de folyamatosan az a kép járt a fejemben. Ki lehet a kislány? Szerettem volna rákérdezni, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam hogyan is kérdezzek rá arra a képre, amit nem is kellett volna engedély nélkül kivennem a zsebéből.

- Keresek valami kaját a hűtőben --állt fel, majd az ülésem mögötti kishűtőhöz lépett. Két üdítőt vett ki és két műanyagba csomagolt ételt.

- Köszönöm –mondtam, ahogy letette elém a hideg ételt.

- Nem baj, ha ide ülök? --kérdezte, de már el is foglalta a velem szembeni ülést.

- Ha az lenne se mondhatnám meg hova ülj, mivel én vagyok ezen a gépen a vendég –feleltem, mire elmosolyodott.

- Igaz, ezzel a továbbiakban élni is fogok –nevetett, mire én is elmosolyodtam.

- Akkor kár volt bármit is mondanom --forgattam a szemem szórakozottan.

Szerintem a három hét alatt ilyen békésen még sosem voltunk el. Ami őszintén szólva furcsa volt, de jó érzéssel is töltött el.

A következő négy óra hamar elszaladt, és amikor leszálltunk a gépről csak akkor tudatosult bennem, hogy visszatértem oda, ahonnan elmenekültem pár hete.

- Mr. Ricciardo --jött le a lépcsőn a pilóta.

- Még mindig Daniel --hunyorgott rá a napsütés miatt, ami nagyon ritkán fordult elő itt Londonban.

- Elnézést, csak szólni szerettem volna, hogy valami baj van a géppel --mondta a negyvenes éveiben járó öltönyös férfi.

- Még is mi? --fordult felé Daniel zsebre tett kézzel.

- Még nem jöttünk rá, de a műszerfal jelezett több helyen is --magyarázta a férfi.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem szállhatunk fel? --kérdezte Daniel és éreztem a hangjában egy kis ingerültséget. Fehér kapucnis pulóverében gyilkos tekintettel nézett a repülőre és a pilótára.

- Sajnos nem --sóhajtotta a férfi.

- A fenébe ez az én hibám --sóhajtottam fel, mivel én miattam nem tud most haza menni.

- Nem, egyáltalán nem --fordult felém, és a pilóta ezt kihasználva visszament a gépre.

- De igen --ingattam a fejem mérgesen.

- Nem igaz, de most szállást kell találnom --sóhajtotta és a pilóta kihozta a csomagjainkat.

- Aludj nálam --mondtam ki hirtelen, mire rájöttem, hogy furcsán fogalmaztam. Daniel rám villantotta mogyoróbarna tekintetét és láttam az értetlenkedést rajta.

- Mármint, a szüleim házában van vendégszoba --helyesbítettem zavartan.

- Nem fogok zavarni? --fordult teljesen felém, és úgy éreztem magam mellette, mint egy kisgyerek. Teljesen felém tornyosult és az volt az egészben a furcsa, hogy tetszett amiért teljesen felém magasodik.

- Nem, legalább így nem ölnek meg amikor haza érek --válaszoltam.

- Oké, akkor elfogadom a meghívást --mosolyodott el.

- Hívok taxit --vettem elő a telefonomat.

- Nem szoktak kijönni érted? --lepődött meg.

- Nem szóltam nekik, hogy ma érkezem --vontam vállat.

Miután hívtam taxit már áthaladtunk a csomagjainkkal a reptéren. Miközben álltunk az épület előtt, írtam egy üzenetet anyának.

April Morgen: Fél óra és otthon vagyok.

Választ nem kaptam, de nem is izgatott túlságosan. Hétfőn alapból elfoglalt szokott lenni, így biztos voltam benne, hogy egy ideig észre sem veszi az üzenetemet.

- Szóval mesélsz egy kicsit mi történt itt veled? --kérdezte Daniel, mire összerezzentem.

- Nem szoktam róla beszélni --feleltem.

- De nekem elmondhatnád –mondta, közben elhúztam az ajkam. Még soha senkinek nem meséltem el miért menekültem el Londonból. Vagy miért terveztem a menekülést. Pont Daniellel osszam meg? 

Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal