Fekete doboz

01. | Lehetőség

Toluca, Május 7

Ez volt életem eddigi legeslegjobb napja! Na de ne haladjunk ennyire előre, mindent csak szép sorjában! Először is, reggel be kellett mennem a cég igazgatójához, mert fontos dolgot akart közölni velem. Nagyon féltem, mert azt hittem elrontottam valamit és ki akarnak rúgni. Sosem hivatott még az igazgató előre be nem jelentett időben, ezért idegesen lépkedtem a fehérre meszelt folyosón. Talán valami rosszat tettem volna? Pedig igazán véletlen volt, hogy a feketére lakkozott kezembe ásítottam, túl sokáig olvastam az éjjel. A barna tölgyfaajtó előtt megállva kifújtam egy nagy adag levegőt és izzadt kézzel kopogtam kettőt a nyílászárón.

- Szabad! - hallottam bentről Sr. Arenas hangját. Be nyitottam az irodájába, ahol éppen papírokat nézegetett. Mivel az íróasztala eltakarta, ezért csak fekete öltönyét, fehér ingjét és fekete nyakkendőjét láttam, minden ruha darabja élére volt vasalva. Bár ki tudja, lehet azért maradt az asztala mögött, hogy nyugodtan ülhessen mackónadrágban. Badarság! Egy percre nézett csak fel az iratokból és elmosolyodott, amikor meglátott. - Señorita Santiago! Már vártam magát!

Na jó, hogyha ennyire boldog volt, amikor meglátott csak nem azért hivatott be, hogy utána ki rúgjon vagy számon kérjen rajtam valamit. - gondoltam magamban. Elvégre sosem érkezett rám egy panasz sem és mindig megpróbáltam kihozni a maximumot a munkámból.

- Elnézést señor Arenas, de miért hivatott? Tudtommal nem csináltam semmi rosszat. - álltam feszélyezetten, miközben a mahagóni asztalát vizslattam. Úgy éreztem magamat, mint középiskolában, amikor valamilyen csínytevés miatt egyszer behívtak az igazgatóiba, amiről mint később kiderült, nem is én tehettem. - Hogyha arról van szó, amit Yamila kotyogott ki rólam, akkor azt meg tudom magyarázni! Tudja szeret mindig csacsogni és ez egy eléggé szövevényes dolog, amit nemigen firtatnék... - kezdtem bele a magyarázkodásba, amit szerencsémre félbe is szakított, mielőtt valami nagyobb bajt csináltam volna.

- Nem tudom miről beszél, de a mondandómnak nincs köze Yamilához. Amit most megosztok Önnel, az kizárólag magát érinti. - rázta meg a fejét értetlenkedve.

- Kizárólag engem? - nyeltem egy nagyot, ez nem hangzott túl jól.

Megigazította a nyakkendőjét és köhintve egyet bele kezdett a beszédébe. Ahhoz képest, hogy még csak fél éve örökölte meg a céget az édesapjától, egész jól bánt a vezetésével. Én már majdnem három éve dolgoztam itt és amióta új igazgatónk lett, sokkal másabb az élet. Jó, de valahogyan mégis másabb. Talán az okozta ezt az érzetet, hogy fiatal volt még és más meglátásai voltak, mint anno az édesapjának.

- Nézze, nem is rabolnám sokáig az idejét. Tudja lesz egy megbeszélés a máltaiakkal, amire már eldöntöttem kit fogok küldeni, viszont ezt az alkalmazottamat éppen most kellett kirúgnom, mivel kiderült, hogy nem egészen volt tisztességes, de ez most nem is lényeges. Arra gondoltam, hogy talán elmehetne helyette megkötni a szerződést az ügyben. Mit gondol, elvállalja?

Pislognom kellett párat, mire felfogtam mi történt körülöttem. Ez nagy lehetőség volt a számomra és nem szalaszthattam el. Talán még a munkámban is előre léphetnék.

- Don Javier megtisztelne vele, hogyha engem bízna meg ezzel a feladattal. Meglátja, nem fogok csalódást okozni Önnek! Mikor lenne esedékes az utazás? - kaptam a fejemhez hirtelen, hiszen ezt el is felejtettem megkérdezni.

- Május 11 - én, pénteken indul reggel 9:20 perckor a repülő és két nap múlva meg is érkezik a máltai leszállópályára. Várhatóan vasárnap reggel 10:50 az érkezése ideje, de csak hétfőn lesz a meeting. Addig nyugodtan elfoglalhatja magát, fedezze fel a szigetországot, vagy tudom is én mivel, de használja ki, hogy lesz egy kis szabad ideje!

- Értettem señor, meglátja nem fog bennem csalódni!

[...]

Sr. Arenas azt mondta nem kell már bemennem a héten dolgozni, hanem nyugodtan készülhetek az utazásomra. Végeredményben igaza volt, hiszen azt sem tudtam mit pakoljak magamnak egy ilyen utazásra. Éppen ezért hívtam fel legjobb barátnőmet, hogy segítsen nekem, mert ő már jártas volt az ilyesmiben. Légiutas - kísérőként dolgozott és egyfolytában ingázott Toluca és Long Island között.

- Míos dios Zaira! El tudod ezt hinni? Még sosem utaztam Tolucán kívülre.

- Mit szólt hozzá a családod? Señora Contreras biztosan nagyon aggódik, amiért ilyen messzire mész. Málta azért mégsem a szomszédban van.

- A család semmit nem tud még róla, nemhogy a nagyi. Tudom, hogy vele sok mindent megosztok, de ezzel szeretném megvárni, amíg az egész család együtt lesz.

Egy Santiago sosem hazudik a mama szerint, én pedig tartottam is ehhez magamat. Csak éppen szerettem volna, hogyha mindenki ott lenne a bejelentésemnél. Sokat jelentett ez a lehetőség nekem, hiszen nagyszerű esélynek ígérkezett. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy nem mondom el a többieknek addig, amíg a húgom haza nem ér a munkájából. Sajnos én nem végeztem el egyetemet vagy főiskolát, mert ahogy tudtam, mentem dolgozni, hogy fent tudjuk tartani a lakást és én is be tudjak szállni a költségekbe. A papám még itt hagyott minket, amikor a húgom még csak három éves volt, én pedig hét, de Susanita az egyetem mellett eljárt dolgozni egy hangulatos kis kávézóba, hogy ő is besegíthessen. Így laktunk mi négyen egy egyszerű kis albérletben. Nagyi, én, Susanita és a mama, illetve a huszonnegyedik születésnapomra kaptam tőlük Palomát, az aranyos kis Pomskyt. Bár be kell valljam, hogy előtte még életemben nem hallottam erről a fajtáról, ami állítólag a Husky és a Pomerániai törpespicc keveréke, de első látásra szerelem volt a kis rosszcsont.

- Megértelek. Én csütörtök este indulok Long Islandre. Hogyha délután beugrok elköszönni az jó? Nyugodtan használd ki még az idődet a pakolászásra és nézz utána Málta nevezetességeinek! Persze előtte azért még találkozhatnánk valamikor, de most nagyon be vagyok táblázva.

- Mindenképpen. - húztam széles mosolyra a számat.

{...}

- Én ezt nem értem. Miért kell ezt felolvasnia uram? Még csak köze sincs ennek a balesethez! - vágott közbe kétségbeesetten Dalila.

- Señora, tudja nem szeretném fel zaklatni magát egyenlőre, ezért kezdtem az utazás előtt pár nappal. Legalább képben lesz a kisasszony életével kapcsolatban. Hogyha pedig most megengedné, akkor folytatnám.

{...}

Miután Zaira letette a telefont, én tovább folytattam a pakolást. Utána néztem az ottani időjárásnak és aszerint pakoltam be a bőröndömbe is. A barátnőm mesélt valami olyasmiről is, hogy milyen súlyú koffert vihetek magammal és mit nem lehet bele tenni. A családom képére néztem, ami az éjjeliszekrényemen volt. Susanita születésnapján készült, Paloma akkor még nem volt velünk. Mellette volt a barna bőrkötésű naplóm, ami elég régóta részese volt az életemnek. Már kiskorom óta vezettem számtalan mennyiségű memoárt, de egy idő után mindegyik betelt. Amikor viszont erre rátaláltam valamiért annyira megfogott, hogy mindig megtoldottam plusz lapokkal, amikor betelt, így tovább tudtam írni.

- Kisunokám miért nem szóltál, hogy haza jöttél? - ölelt meg a nagyi. - Mi a baj, csak nem költözöl? - nézett a szemembe ijedt arccal, amikor meglátta az előttem heverő utazótáskát. - Várjunk csak, még nagyon korán van! Ugye nem? Csak nem kirúgtak? - ősz haja egy kontyba volt fogva, mint mindig és a sötétzöld otthonkájában úgy nézett rám, mint aki elkapott valami fertőző betegséget.

- Dehogyis nagyi, ne képzelj rémképeket magad elé! Nagy bejelentésem van, de előbb még megvárjuk a mamát és Susanitát is, amíg haza nem érnek.

- Lányom, biztosan minden rendben van?

- Persze nagymama. Sőt, egy nagy lehetőség áll most előttem. Viszont mindjárt kezdődik a sorozatom és most legalább nem kell megnéznem az ismétlést. Mennem kell a tévéhez! - kaptam észbe és gyorsan kisurrantam mellette az ajtón.

- Túl sok szappanoperát nézel, de ne felejtsd el, hogy a való életben nem történnek ilyen dolgok!

- Sajnos. - néztem szomorúan a képernyőre, ahol már idő közben elindult az főcímzene.