You're my scandal (Larry Stylinson)

Huszonegyedik

Louis

Legközelebb két nappal később látom, Liam házában. Egyhangún egyeztünk meg azzal kapcsolatban, hogy ez az egyetlen biztonságos és nem városokkal odébb lévő hely, ahol összegyűlhetünk néhány taktikai megbeszélésre anélkül, hogy Harry vagy én túl rosszul jönnénk ki belőle. Ideges, látom rajta. Nekem pedig vallanom kell.

Bizonytalanul csókol meg amikor belépek és talán túlságosan hidegen viszonzom az édes mozdulatot. Az arcára tekintve biztosan, vonásain a zavar, szomorúság és keserűség sajátos egyvelege tükröződik, amit bár mindennél jobban szeretnék lesimítani onnan, nem tehetem. Ha hozzáérnék elveszteném az eszem, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Ehelyett egy bocsánatkérő félmosollyal lépek el mellette és foglalok helyet a konyhaasztal másik felén.

- El kell mondanom valamit – kezdek bele hatalmas sóhajtás után, mert tudom, hogy nem halogathatom tovább, akármennyire is szeretném – Tegnap Eleanor, Harry volt barátnője meglátogatott a házamban – bököm ki egyenesen James szemébe nézve, de így sem kerüli el a figyelmemet a jobbomról érkező feszült morgás – Styles be akarja idézni tanúnak és részletekre volt kíváncsi...

"Mire volt kíváncsi? Mit mondtál neki? Ugye nem adtál ki semmit? Baszki Louis, hogy engedhetted be a házadba? Tudod, hogy nem bízhatsz benne!" És még vagy kétszáz ilyen kérdés tíz másodpercen belül, de az agyam persze csak azt az egyetlen egy dühös, sértett és idegeset hallja meg, ami a gyönyörű fiútól érkezik.

- Miért nem szóltál? – szakítja félbe a rögtönzött interjúmat. Mind felé fordulunk és tisztán láthatjuk a megfeszülő izmokat és állkapcsot, a dühös tekintetet és értetlen ábrázatot, mielőtt hangosabban ismétli meg a kérdést – Mi a büdös faszért nem mondtál nekem semmit este?

- Akartam, de...félbeszakítottál – lehelem az utolsó szót olyan halkan, amit remélek már meg sem hall. Nincs szerencsém.

- Hogy mondod? – emeli meg fenyegetőn egyik szemöldökét – Kurvára eszedbe se jusson rám kenni ezt, annyit kellett volna tenned, hogy kinyitod a rohadt szádat és elmondod, hogy megint nem bírod visszafogni magad! – kiált rám most már rendesen, az asztalra csapva, felemelkedve a székéből.

- Ha esetleg hagytál volna szóhoz jutni és nem megint a farkad lett volna az első, akkor már tudnád! – pattanok fel én is. Liam és James visszavonulót fújva figyelik az eseményeket, hagyják, hogy lerendezzük a dolgainkat és ez a legjobb, amit tehetnek, mert Harry szétszedné őket ebben az állapotban. Ez a vita már nem csak a tegnap estéről szól, hanem az elmúlt pár hét minden feszültségétől.

- Azért te sem ellenkeztél annyira – szúrja oda a kegyelemdöfést gúnyosan, és nem is az fáj amit mond, hanem amit a szeme üzen közben.

A sírás annyira fojtogat, hogy nem számít milyen elviselhetetlen dühöt érzek, nem tudok válaszolni neki, csak visszasüppedve iszom egy korty vizet és a legjobb barátomra nézve kommunikálom le a kívánságomat. Aki persze nem a gyengéd szavak embere.

- Jobb lenne, ha elmennél – veti a Göndör felé, aki felháborodottan kapja rá a tekintetét, aztán amikor James is egyetértőn bólint, én vagyok az utolsó, aki megadja neki a biztosítást: nem látjuk most szívesen itt.

Faarccal áll fel és ragadja meg a kabátját.

- Az apám gyorsított eljárást indított. Február elsején van az első tárgyalás, addigra döntsd el mit akarsz – vágja hozzám ridegen, mielőtt kisétál és bevágja maga mögött az ajtót.

Még csak fel sem sírok, ahogy szeretném, össze sem omlok, csak a torkomban gombóccal mesélem el a fejüket csóváló párosnak a tegnap délután minden szekundumát, hogy aztán tizenöt percen át könyörögjek Cordennek, hogy az élete árán se árulja el Harrynek mennyire halálosan is szeretem.