Gondolatok, írások

Az alak

Hellohello sziasztok. Wow, visszatértem? Nem tudom. Mindenesetre egy ideje dolgozok már ezen a novellán, hiszen ez az első olyan írásom, amit megpróbáltam nyomasztóra/kísértetiesre megírni, szóval igen, kicsit félek kiadni a kezemből. De minezzel párhuzamban, ez a leghosszabb írásom eddig, szóval büszke vagyok rá egyébként. 
Mivel a VH folytatásával sehogy se állok, de mégis akarok már nektek tartalmat hozni, így gondoltam, hogy majdnem 2 hónap elteltével bőven itt az ideje, szóval jó olvasást előre is! ❤

Két és fél óra gyakorlás után végre elérkeztem a darabom utolsó soraihoz. Hogyha sikerül nem elrontanom ezt a nagyon kicsi maradékot, akkor ez lesz az első alkalom, hogy elő tudom adni az egészet hiba és megállás nélkül, aminek nagyon itt lenne az ideje, tekintve, hogy cirka egy hete már azon a szinten kellene tartanom. Nem véletlenül vagyok még péntek este tízkor is az iskolában és küzdök újra és újra azért, hogy csak egyszer sikerüljön normálisan eljátszanom.
De persze, ahogyan ez lenni szokott, minél jobban odafigyelsz valamire, hogy biztosan ne rontsad el, annál inkább el fogod. Pont a végén sikerült elcsesznem az egészet.

-Ah, hogy rohadj meg! – kiáltottam fel és hallottam, hogy még az iskola folyosója is zengett a hangomtól. Letettem a csellóm vonóját a mellettem lévő asztalra, neki döntöttem a hangszeremet is, majd egy olyat nyújtóztam, hogy szerintem még olyan csontom is beleroppant, aminek eddig a létezéséről se tudtam. Mondjuk ez nem nagy szó, nem vagyok valami emberi anatómia zseni, az alap dolgok megvannak, az bőven elég számomra.

Nyújtózkodás után adtam még magamnak egy tíz perc pihenőt, amíg kicsit felnéztem a közösségi médiákra és megalapozhattam a késő esti rosszkedvemet azzal, hogy végig csak azt lássam, milyen jól mulatnak egymással az osztálytársaim, meg milyen nagy házibulikban vannak és táncolnak úgy, mintha nem lenne holnap. Mindeközben én mit csináltam egész péntek este? A darabomat gyakoroltam, hogy holnap, mikor újra gyakorlok, akkor ne legyen annyira nyomorultul béna, mint ma. Bár, azt nem igazán szeretik, amikor szombaton jönnek be néhányan zenélni a suliba, viszont a kollégiumban meg nem játszhatunk semmilyen hangszeren, hogy ne zavarjuk a többieket, akik a közelünkben laknak. Ami mondjuk teljesen jogos, én se szeretném a hétvégémet (meg úgy bármelyik napomat) azzal tölteni, hogy azt hallgatom, ahogyan valaki a trombitáját nyúzza, vagy éppen elkezdett zongorázni, de legalább valami gyakorlótermet biztosítanának nekünk, nem pedig megmondanák, hogy menjünk be az iskolába. De mindegy, ez van. A szabály az szabály.

Mikor végre teljesen kitomboltam magam, erőt vettem és felálltam, hogy elkezdjem összepakolni a dolgaimat. Előszedtem a táskámból a kottáimnak fenntartott mappát, utána pedig leraktam a földre a csellóm tartóját, kicipzároztam majd mikor beleraktam volna, mintha halk kopogást hallottam volna az ajtó irányából. Arra fordítottam a fejem, majd úgy döntöttem megpróbálok beszélni azzal, aki ezt csinálja.

-Helló! – kiáltottam. Választ természetesen nem kaptam, csak a saját hangomat hallottam visszhangozni sokáig a folyosókon lévő szekrényekről. Őszintén, szinte túl sokáig tartotta magát a visszhang. Úgy érzem nagyon fáradt vagyok, ha már ilyeneket művel az agyam, ezen a ponton tényleg ideje hazamennem. Beraktam a hangszeremet a helyére, majd utána a vonót is és végül vissza cipzároztam a tokot, majd felállítottam és nekidöntöttem az asztalnak. Elraktam a kottás mappámat a táskámba és felkaptam a pulcsimat, mikor újra meghallottam azt a kopogó hangot, amit az előbb is. Most kicsit mintha távolabbról jött volna, az ajtó felől (nem úgy, mint az előbb, most határozottan onnan jött), de inkább úgy voltam vele, hogy körülnézek a helyiségben, mielőtt azon a tájon kezdek el keresgélni.

A zeneterem nem volt valami nagy, nagyjából fele egy átlag tanteremnek. Végül is nem szükséges, csak néha szoktunk annyian lenni, hogy szinte be se férünk a terembe, de nem baj, a sport meg az ilyesmi dolgok sokkal fontosabbak az iskolának, minthogy a zenénkre költsék a pénzt. Odamentem a szekrényekhez, amik az ajtó falának a mentén sorakoztak, egyet-kettőt még meg is próbáltam eltolni (hátha csak mondjuk egy egeret hallok), de valljuk be, határozottan nem én vagyok az iskola legerősebb fiúja, szóval nem jártam valami nagy sikerrel. Átmentem a terem másik felébe, ahol dobozok sorakoztak, amikben papírokat és természetesen kottákat tartottak, de annyira sokat, hogy néhány már majdnem kiesett a helyükről.