Moonlight

3

Dorothy egy ritka kirívó ruhát vett fel, mély dekoltázzsal. Daninak esélye sem volt, hogy elkerülje a figyelmét, sőt, úgy nagyjából semmiben sem volt esélye, ami Dorothy csáberejével kapcsolatos. Ennek ellenére idegesen pillantgatott felém, miközben az egyelőre még halkan dübörgő zene felé közeledtünk. Na igen, még korán volt. 

- Nyugi. - mondtam neki, mielőtt ujjait a kilincsre fonta volna. 

- Molly, olyan ideges vagyok, hogy meg tudnék halni. Sajnálom, hogy iderángattalak, ez egy rémesen rossz ötlet volt, igaz? 

- Pfff. - ingattam a fejem, miközben próbáltam nem felnevetni. - Miket beszélsz? Dan...

- Shhh. - tapasztotta be a számat a kezével, és riadtan nézett körbe. Valóban ideges. - Ne mondd ki a nevét, ez olyan...olyan fura. A végén még meghallja valaki. 

- Nyugi, nincs itt senki. Meg egyébként sem ő Voldemort, hogy kiérdemelje a tisztséget, hogy ne a néven szolítsuk.

Próbáltam lelkes lenni, és empatikus, viszont volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán sikerült, és hamarosan Dorothy nagyon bánni fogja, hogy valaha eszébe jutott velem meghívatnia magát. Végül hangokat hallottunk a folyosó végéről és Dorothy úgy döntött kínos lenne ha álldogálva találnának minket az ajtó előtt, ezért benyitott. 

Az egyik lány az ágy végéről ujjongva pattant fel, és vonta karjaiba Dorothy-t, mire én önkéntelenül is hátrébb léptem. Egyrészt mert váratlanul ért, és kissé megijedtem hogy hasonló vehemenciával ölel át engem is, másrészt pedig, féltem, hogy kínos heyzetbe hozom magam, meg őt is, ha a közelségem indikálná, hogy köszöntsön, miközben még csak a nevemet se tudja. 

Szerencsére a lelkesedése főleg Dorothy-ra terjedt ki, és nyomban magával is vonta az ágy végére, amíg én megkerültem az asztalt és helyet foglaltam az egyetlen szabad részen, ami nem a föld volt. Ugyanis az szoknyában kevésbé lett volna kellemes. Azonban, amikor megláttam a mosolygós arcot, aki mellé ültem hirtelen jobb ötletnek tűnt a földet választani. Dani egy poharat nyújtott felém, és bármi is volt benne túl erősnek tűnt, de azért elfogadtam. Beleszagoltam lecsekkolva, hogy mennyit kell leinnom belőle, hogy aztán felönthessem valamivel. Eközben Dorothy sóvárgó pillantását éreztem a hátamon, míg megköszöntem az italt. 

- Mi újság? - kérdezte a fiú. Gyorsan a számhoz emeltem a poharat, legalább addig sem kell válaszra méltatnom, majd tanácstalanul, hogy mit felelhetnék megráztam a fejem. 

- Kicsit fáradt vagyok, jó lesz kikapcsolni. - mondtam, mire Dani elvigyorodott. 

- Kikapcsolni? Ez nem egy chillelős este lesz. Dorothy nem mondta hová megyünk? 

Megyünk valahová? - tettem fel magamnak bosszúsan a kérdést, és újfent megráztam a fejem. 

- Emmához. 

A név hallatán elkerekedett a szemem, megint a pohár után nyúltam remélve, hogy az takarja az égő arcom. 

- Mi-miért? - hebegtem, mire Dani összevonta a szemöldökét. 

- Nem rég költöztek, és nagyon fullos a házuk. - bólogattam. Miután nem nagyon válaszoltam a beszámolójára bekapcsolódott a többiek beszélgetésébe, én pedig hátrébb dőltem, továbbra is a poharam szorongatva. Ezért sem vagyok túl kompatibilis a bulikkal, pótcselekvésként mindig iszok, aztán többnyire bealszom az egyik kanapén. Csakhogy ahogy Dani mondta, ezúttal egy darabig nem kerülhet erre sor, noha már a második poharamnál jártam. Ebből baj lesz - jegyeztem meg magamnak, de mielőtt kihátrálhattam volna a helyzetből felszedelődzködtünk. 

Követtem a csapatot, de részint az alkohol miatt minden olyan ködösnek és elmosódottnak hatott. A többiek nevetése, az elhaladó buszok. A villamoson közel Dorothy-hoz álltam, de nem figyeltem rájuk, helyette az ablakon néztem kifelé. Elfogott a vágy, hogy betegyem a fülesem, és mindent figyelmen kívül hagyjak. Inkább  csak a tükörképemet néztem, amely kirajzolódott az éjszaka sötétjét átszűrő ablakon. 

Megint Emma volt a téma. 

- Még senki?! 

- Persze, a suliból nem, de tudom hogy amúgy sok emberrel járt. 

- Én soha senkivel nem láttam. 

- Persze, mert nem srácokkal volt. 

Meg akartam fordulni, és tovább faggatni, elkaptam a tekintetem a saját tükörképemről, és próbáltam a város fényeit beszívni, de önkéntelenül is visszanéztem. Pár tincsem a nyakam köré simult, végig a vállamon, a frufrum kezd lenőni. Vajon tetszhet-e valakinek ez a barna szempár, ez a homlok vagy ez a száj? Vajon tetszhet-e neki? 

Leszállunk. 

Hála az égnek. Szerencsére csak pár perc séta volt a házig, ami kívülről nagynak tűnt ugyan, de nem különösebben extravagánsnak ahogy az be lett harangozva. Igazából beengedtük magunkat, mert mint kiderült  Lexinek volt egy plusz kulcsa, és mert Emma még nem volt itt. El se tudtam képzelni, hogy ennyi embert a jelenlétem nélkül csak úgy beengedjek a házamba. Ettől lett egy furcsa távolságtartó érzésem Emmával kapcsolatban. Tudtam, hogy nehéz kideríteni milyen a személyisége valakinek csak a háta, és a gyönyörű fekete haja alapján, de valahogy ijesztőnek tűnt megismerni ezt az oldalát. Nagyon kevés oldalát ismertem. 

Bent is ittunk. Nem ellenkezdtem, pedig kezdtem érezni, hogy már nem kéne, de egy különös nyugodtság lett úrrá rajtam, amit nem tudtam mivel magyarázni. Dorothy-t nem kellett féltenem, és más társaságom nem volt, ezért a poharamat hurcibáltam magammal, míg felfedező körutat tettem a házban. 

Lépésről lépésre jobban elveszve az időben, egyre jobban elszakadtam a valóságtól. Mintha a mellettem elsétáló emberek egy másik univerzumban léteznének a folyosó meg univerzumok sugárútja lenne. Nem ismertem fel az arcukat, nem is jutott eszembe törődni velük. Egy szellem voltam. Néha visszatértem a konyhába, néha Dorothy után kutattam, de csak egy zacskó chipset markoltam fel a pultról. Így tértem vissza a könyves polchoz. Az egyik könyv megtetszett, és ki akartam venni, azonban zsíros kézzel megbocsájthatatlan lett volna hozzá nyúlni. Ujjaimat ajkamhoz emeltem, és végig húztam rajta őket. Emmára gondoltam. 

Emma! 

Hallottam a nevetését. Egészen halkan, tompán, és mintha megrázott volna valami. Először azt hittem, hogy képzelem, aztán újrafelhangzott. Hirtelen elvesztettem az érdeklődésem a könyvben, és magára hagyva a chipses zacskót, a nevetés irányába fordultam. Az egyik szobából érkezett. A szobák ajtaja csukva volt, az ehhez hasonló bulikon általában okkal, de valamiért ez most nem futott át az agyamon. 

Emma... Követtem a hangját, és hamar meg is leltem az ajtót. A kilincsre fontam az ujjaim, a szívem a torkomban dobolt, egy hajszálnyi bátorság vagy őrültség, egy levegővétel, egy alkohol mámoros pillanatnyira voltam attól, hogy benyissak. Ahogy próbáltam úrrá lenni az érzéseimen megszédültem, és a kilincsbe kapaszkodva lenyomtam azt. Az ajtó kitárult. A jelenet pedig, ami a szemem elé tárult, attól egyenesen elállt a lélegzetem. 

Ő felnézett. Igéző, hasító kék szempár. A fölsője félrecsúszott felfedve a vállát, haja buja loknikban omlott le, és valaki, aki nekem háttal volt a nyakába csókolt. Nem tudtam megmozdulni, vagy szólni, csak földbe gyökerezett lábbal álltam ott, a tárva nyitott ajtóban. 

Emma száján egy kurta nevetés tört fel. 

- What? You wanna join?