Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

7. Elmúlt éjjel

Napok óta a bulira készültem, de valamiért senkinek sem említettem, mert nem akartam, hogy tudjanak róla, ez egy igazi randi lesz. Mindent tökéletesen elterveztem, azt akartam, hogy olyan felejthetetlen legyen, amilyet Haley még sosem tapasztalt. És az este végén megcsókolom majd, szigorúan szűziesen és visszafogottan, ahogy vágyik rá.

Nevetségesen ideges voltam aznap, még kajálni se voltam képes normálisan, csak vártam, hogy végre átmehessek érte. Amikor eljött az idő, olyan háborgó gyomorral csengettem be, hogy már-már azt hittem, valami heveny fertőzés támadott meg.

Haley ajtót nyitott, és egy pillanatig fel sem ismertem. Szűk farmert és még szűkebb felsőt viselt, amik együtt kihangsúlyozták a tökéletesen apró alakját, ráadásul a szokásos hajfelhő helyett, ami az arcát szokta keretezni, most hosszú, sima fonatba kényszerítette a haját, ami valahogy meglágyította az arcának vonásait.

A szeme a szokásosan csillogott.

- Szia! Féltem, hogy nem jössz el.

- Nem mondtam, hogy nem jövök.

- De azt sem, hogy igen – mondta, és rájöttem, igaza van. Egy szóval sem mondtam. Ez azt jelenti, hogy elment volna nélkülem is? – Megkönnyebbültem. Nem biztos, hogy egyedül elmentem volna.

Tehát nem. Csak bámulni tudtam, annyira meglepő látvány volt. És a mellei! A mellkasán a minta kis híján elrejtette, de látszott, hogy nem visel melltartót. Alig tudtam levenni róla a szemem.

- Készen vagy? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

- Hogy nézek ki? Nagyon... – elbizonytalanodott a hangja – vagyis, bulizósnak tűnök?

- Másnak tűnsz – mondtam őszintén. A gyomrom még mindig nem volt teljesen rendben. – Határozottan bulizósnak.

- Akkor hozom a táskám! – mosolygott rám lelkesen, és felrohant a lépcsőn el az anyja mellett, aki viszont lejött hozzám beszélgetni.

- Szóval ezt most egy randi, Dean? – kérdezte.

- Talán – feleltem, mert nem tudtam, mit mondjak Karennek. Hiszen csak tudott Johannról. Vártam a kérdéseit, de nem azt kaptam, amire számítottam.

- Hogy vannak a szüleid?

Haley már rohant is lefelé a lépcsőn a táskát lóbálva, úgyhogy csak odalöktem valami sablonválaszt, és már mehettünk is. Karen nem adott meg időpontot, mikorra kell hazaérkeznie, szóval amiatt sem kellett aggódnom.

- A te kocsiddal megyünk? – kérdezte Haley, miközben hátulról is megcsodáltam.

- Igen. Hazafelé neked kell vezetni, és nem akarom, hogy összetörd a sajátod a sötétben.

- Miért kell nekem vezetni? – nézett rám kíváncsian.

- Mert valószínűleg inni fogok – közöltem vele, mert el nem tudtam képzelni, hogy legalább egy kis pia nélkül megússzam az estét, főleg ha Haley már most ennyi érzést kelt bennem. – Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy ne vezethessek.

- Honnan tudod, hogy én nem fogok inni? – harapott az ajkaiba, és évődve nézett rám.

Nem tudtam, meddig fogom bírni, már legszívesebben ott megcsókoltam volna, de várnom kellett. Inkább beültettem a kocsiba. Méghogy inni! Egy frászt! Nem akartam, hogy legyen valami, amire ráfoghatja az első csókunkat. Színjózannak kell maradnia és kész!

- Nem fogsz, Haley – válaszoltam, amikor odabent ültünk.

- Megtiltod? – pislogott rám ártatlanul.