Sasin (Befejezetlen)

MÁSODIK FEJEZET

𝚂𝚣𝚎𝚛𝚔𝚎𝚜𝚣𝚝𝚎𝚝𝚝

– Ne mozgassa a fejét.

Eunji higgadtan lefejtette a fáslit férfi homlokáról, majd elfintorodott a látványra, ami fogadta. A nap megfestette mögötte az egész irodát. Krémszínű falai kellemesen hatottak a fa bútorok mellett, főleg, hogy a megszínezett tégláknak a fele is hasonló anyaggal volt beburkolva. Az ablakok nem voltak túl nagyok és nem is nyíltak eszményi kilátásra, de a funkciójukat ellátták, ennél többre pedig nem volt szüksége Seokjinnek. Saját íróasztalának szélén ült, maga mellett támaszkodott, miközben partnere kelletlen arckifejezéssel magához vette a tisztító kellékeket. A nyomozó felpillantott Eunjira.

– Megint ráncolja a homlokát – jegyezte meg. Sokszor csinálta ezt, főleg, amikor úgy gondolta, hogy Seokjin valami őrültséget művelt. Lelkiismeretes nő volt, csinos vonásokkal, ám ez a szokása tönkretette macskaszerű szemeinek fiatalító munkáját. Így lényegében annyi évesnek nézett ki, amennyi valójában volt. Egy talán kissé fáradtabb verziójában.

A nő sóhajtott, két ujjába tartotta a kötszeres pamacsot, a többivel pedig finoman közrefogta a másik arcát, mégis határozottan fordította vissza eredeti pozíciójába.

– Megint nem figyel arra, amit valaki más mond. – A válaszra Seokjin enyhén felvonta szemöldökét, majd lehunyta szemeit, mikor a kötszer érintkezett a friss varrattal. Csípte a bőrét, olyannyira, hogy jobban rámarkolt az asztallapra, mégsem szólt egy szót sem. Ezt a kis fájdalmat össze sem tudta hasonlítani az aznap éjszakaival.

– Én mindig figyelek arra, amit Ön mond, partner.

Eunjinak egy izma sem rándult, ahogy egy másodperc erejéig lepillantott rá, majd vissza a sebre, hogy folytassa az ellátást. Orcáján viszont, mintha halvány rózsaszín foltot világított volna meg a nap. Seokjin ajkán egy mosoly szelleme suhant át.

– Nem mehet el a kórházból egy szó nélkül – terelte a szót –, az agyrázkódásnak komoly következménye is lehet. Nem beszélve a többi sérüléséről.

– Emiatt haragszik rám? – A nyomozó érdeklődve fürkészte a másik vonásait.

– Nem haragszom magára.

Partnere a sebre fókuszált, csakis azt nézte, miközben dolgozott. Kerülte a tekintetét.

Befejezte a tisztogatást, lekente a megfelelő kenőccsel, majd elővette az új tekercs fáslit, ám mielőtt letekerhette volna, Seokjin elutasítóan felmutatta egyik kezét. Ez a mozdulat kicsikarta Eunjiból, hogy végre a nyomozóra nézzen, barna szemeiben makacs láng lobogott.

– Ha nem a kórház elhagyása miatt haragszik, akkor nem tudom miért. – Seokjin elvett az asztalon fekvő elsősegély dobozból egy tapaszt és szó nélkül felállt, majd a falon függő, fa keretes tükörhöz lépett. Egy nyúzott férfival találta szemben magát, sérülése alatti szeme megduzzadt és lila volt a lassan múló véraláfutástól, míg maga a seb homloka felétől egészen a szemöldökébe is belefutott. Már nem vöröslött úgy igazán, de a varrat ígyis lényegesen elütött a bőrétől. Orra érzékeny volt, apró varras, vágásszerű sérülés éktelenkedett rajta és nagy részén szintén elszíneződött. Arca egészen szokatlan színkavalkáddal díszelkedett.

A nyomozó lehúzta a védőréteget a tapaszról és lassan, óvatosan ráragasztotta a sebre. Eunji pedig csendben várt, Seokjin látta a tükörben, amint helytelenítő grimasszal arcán keresztbe fonta karjait. Végül sóhajtott.

– Hívhatott volna erősítést, amikor meglátta az autót.

– Erősítést – ismételte a férfi, miközben finoman rásimított a tapaszra –, Il, maga is tisztában van vele, hogy emiatt felesleges bosszankodnia. Nem volt időm riasztani Önt, a kiabálás pedig nem volt opció. Emellett a kórház hasztalan, azt mondták pihenjek, amit meg is tettem azalatt a három nap alatt. – Seokjin kiegyenesedett és egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, mielőtt megfordult. – Talált valami érdemlegeset?