...Csendesen ültem a réten. Körbenéztem. Apró virágok nyíltak, a távolban sas repült. Milyen szabad! Olyan, amilyen én már sosem leszek. Ez fáj. Egy örök bilincs. Ránéztem tehetetlen lábaimra. Ebben az életben, nem fogok tudni többé rájuk állni. Egy rossz döntés, és egy elveszett élet.
Még mindig megborzongok a balesetem emlékétől. Tisztán emlékszem minden másodpercre. Ahogy megcsúsztam. Amikor két ujjammal tartottam magam a szikla peremén, tudván, hogy abban a pillanatban, hogy elengedem magam, az életemet engedem el. Mondhatni élet és halál között függtem, több száz méter magasan. Alattam a hömpölygő, folyó. Éreztem ahogy az ujjaim nem bírják tovább. Lassan elengedik a fölséges csúcs életet jelentő peremét. Zuhanni kezdtem. Már nem éreztem fájdalmat, csupán félelmet, hogy milyen lesz a becsapódás. Úgy hiszem, nem ájultam el, mégsem emlékszem, hogy mi történt ezek után. A kórházban tértem magamhoz. Úgy mondták, majdnem egy nappal a baleset után találtak rám. Sehogy sem értik, hogyan élhettem túl. Három hétig voltam kómában. Vajon mi történhetett a végzetes percben?
Most itt ülök végtelen magányomban, nedves szemmel, s még tehetetlenebb vagyok, mint annak előtte a félelem rabságában. Ebből, a fogságból, már semmiképp sem tudok kitörni.
Örökké bilincsben, egy szörnyű bélyeggel. A saját hibámból. Örökké magányosan, elveszett lélekként bolyongok majd? Leszek még boldog ezen a világon? Kapok még egy esélyt? Hazatérek valaha?...
