Valami megfejthetetlen

34. Liz

Szeretek szerelmesnek lenni. A szünet utáni heteket a rózsaszín ködnek nevezett agyi állapotban töltöttem, ami valahogy rettenetesen pihentető volt. A szemem alatti sötét karikák, melyek a sok aggódástól, tanulástól és átalvatlan éjszakától keletkeztek, eltűntek, a fáradt Liz helyét átvette a boldog Liz, és ez a környezetemnek is feltűnt. Láttam mindenkin, hogy örül neki, hogy visszatért a régebben már jól megismert búgócsiga énem, ami azt jelentette, hogy le se lehetett lőni. Ebből mondjuk mindenki mást érzékelt, James szerint jobban teljesítettem az edzéseken, mint valaha (ami elég nagy szó, már nem nagyképűségből), Lily megállapította, hogy sokkal felkészültebb vagyok az órákon, valamint sokkal fegyelmezettebb, Alice örült neki, hogy újra boldognak lát, Peter kijelentette, hogy sokkal szebb vagyok, amikor mosolygok, majd vörös fejjel elrohant (?), Marlene azt állította, hogy jó hatással van rá a hangulatom, Sirius csak vigyorgott, mint a tejbetök, Lucy meg... Nos, ő volt az oka annak, hogy három hét két méterrel a föld felett járás után visszatértem a földre. Rájöttem, hogy az utóbbi időben csúnyán elhanyagoltam, és bár úgy tűnt, hogy nem bánja, engem azért mardosni kezdett a jól ismert lelkiismeret-furdalás, mely talán egyedül Remusnak tűnt fel. Rá is kérdezett a dologra.
– Mi a baj? Pár napja furcsán szomorúnak tűnsz – húzott félre egy göndör tincset az arcomból. Rámosolyogtam (amolyan őszinte, de enyhén keserű mosollyal) és úgy döntöttem, hogy nem hazudok. Elvégre régebben sose tettem, és mennyivel könnyebb volt úgy!
– Lelkiismeret-furdalásom van Lucy miatt.
– Sejthettem volna – vigyorodott el. – Hiszen ismerlek. Te vagy az én csupaszív barátnőm, akit mindenki szeret, és aki mindenki érzéseivel törődik. De ezúttal nem kell aggódnod. Lucyt is ismerem, nem is hinnéd, mennyire. Észrevenném, ha neheztelne rád. Viszont... azt el kell ismerni, hogy azutóbbi időben kevés időt töltöttél vele. De ezen tudsz változtatni.
– Jó, de hogyan tegyem anélkül, hogy azzal mást bántanék meg? Téged, Lilyt, vagy... hát, szóval... Siriust – pillantottam rá aggódva.
– Először is: senki nem haragudhat rád azért, mert mással is szeretnél időt tölteni, vagy hogy Lucy veled is szeretne lenni. Legjobb barátnők vagytok, Liz. Ha valaki, hát én tudom, mit jelent az igaz barátság. Másodszor: egyszerre nem csak egy emberrel lehetsz, hanem többel is. Nekem pedig személy szerint semmi bajom se Lilyvel, se Lucyval, se Siriusszal. Ahogy téged sem zavar, ha Jamesszel, Peterrel vagy Siriusszal vagyok, úgy engem se, ha a lányokkal. Vagy fiúkkal. Hidd el, azzal simcs bajom, ha kimennél egyet repülni a srácokkal. Nem fogok féltékenykedni, eddig se tettem – Itt kérdőre vonó tekintetemet látva hozzátette – vagy csak kicsit. És csak néha. Mindegy, lényegtelen. Szeretlek, Liz, de nem várom el, hogy csak velem legyél. Hiszen akkor nem lennél boldog, és nekem az az egy számít. Hogy boldog legyél – húzott magához, és megcsókolt. Hihetetlenül hálás voltam neki ezért, és újra kiegyensúlyozott lettem. Igen, néha egészen apró dolgoktól omlok össze, majd virulok ki újra. Ezek után rengeteg időt töltött együtt a társaságunk, aminek őszintén örültem. Nagyon szerettem a barátaimat, és a magunk módján egy nagyon összetartó társaság voltunk. Bármikor képesek voltunk egy jól irányzott pofonnal észhez téríteni a másikat. Jó, csak vicceltem. Vagyis nem, ez tényleg igaz. Alkalmaztam Siriuson, és hatásos volt. De ezen kívül is mindenben számíthattunk egymásra. Nincs meg a füzeted? Tessék, itt az enyém. Ki kell szöknöd éjszaka? Rendben, falazunk neked. Nem érzed jól magad? Lekísérlek Madame Pomfrey-hoz. A dolgok listája az elmúlt két évben így bővült: belezúgtál a barátnőmbe? Segítek meghódítani. Így történhetett, hogy immáron két kapcsolatban játszottam kerítőt. Egyik délután ugyanis összefutottam Jamesszel a parkban. Feldúltnak tűnt, mert az egyik cikeszével szórakozott: a levegőbe engedve újra és újra elkapta. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt.
– Mi a baj? – sétaltam oda hozzá, és a vállára tettem a kezét.
– Semmi – morogta.
– Tudom, hogy van valami. Ismerlek, amióta csak az eszedet tudod.
– Idősebb vagyok nálad, én hamarabb tudtam az eszemet – kötözködött. Drámaian felsóhajtottam.
– Ez elvileg így is lenne, csak... – tettem fel a mutatóujjam – ...én lány vagyok, és a lányok hamarabb érnek.
– Akarsz is valamit, vagy csak zaklatni jöttél?
– Ahogy kiléptem a kapun – kezdtem –, megpillantottam egy magányos fiút, ahogy a cikeszével játszik. Az arcán szomorúság és csalódás tükröződött. Ismertem a fiút, kiskorom óta, így odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy mi a baja. Ő azonban csak elküldött.
– Remek író lenne belőled. Élénk a fantáziád. Nem is küldtelek el.
– Még – vontam meg a vállam. – De ami késik, nem múlik.
– A francba, Liz, miért ismersz ilyen pokoli jól?
– De hiába küldenél el, úgy se mennék – jelentettem ki.
– Tudom, meg se próbálom – legyintett. – Én is ismerlek téged.
– Akkor inkább mondd el, mi a baj! – tanácsoltam.
– Nem – jelentette ki dacosan.
– Nekem így is jó – ültem le mellé a kőre, és elővettem a könyvemet. Olvasni ugyan nem olvastam, csak időnkét lapoztam egyet a könyvben, tudva, hogy ezzel megőrjítem.
– Jó, elmondom, csak utána tényleg hagyj békén! – adta fel. Háhá, nyertem. Igen, jó vagyok.
– Ez remek! – csaptam össze a könyvem. Amióta nekem lényegesen kevesebb a problémám, azóta újra használoma Liz-radaromat, amivel képes vagyok kiszúrni más gondjait.
– Szóval... Lily – bökte ki. Arcomat látva megértette, hogy bővebb ismertetésre van szükség. –  Veszekedtem vele.
– Ez egy nap olyan hatszor fordul elő – tűnődtem.
– De ez most más volt – rázta a fejét. – Nem úgy kiabált, ahogy szokott. Tudod, mint aki élvezi. Igazából nem is kiabált. Csak indulatosan beszélt. Azt mondta, hogy hülye vagyok, ha nem veszem észre, hogy neki más tetszik.
– Ki? – hökkentem meg.
– Én is ezt kérdeztem – mosolyodott el halványan, aztán folytatta. – Nem emlékszem pontosan a nevére, de biztosan nem griffendéles. Josh Tyson, vagy valami ilyesmi.
– Jess Tyler? – sikkantottam.
– Ja, igen, az! Ismered?
– Jobban, mint szeretném... Lucy volt barátja.
– Az a mardekáros idióta?
– Örülök, hogy te is így látod.
– Ez így most még rosszabb – hajtotta a fejét a kezébe, aztán újból rám nézett. – James Potter, akinek kis túlzással az összes roxfortos lány a lába előtt hever, pont a legelérhetetlenebbe habarodik bele – túrt bele a hajába.
– Tényleg James, már jó régóta nem jártál senkivel... – jegyeztem meg.
– A legtöbb lány egyforma. Ugye, jól áll a séróm? Szép vagyok? Olyan csodálatos vagyok, hogy legszívesebben magammal randiznék! – nyivákolta James elváltoztatott hangon.
– Ezek nem a lányok, ez Sirius – mutattam rá.
– Egy kutya – legyintett, mire felnevettünk.
– De most komolyan! Tyler?! – tértem vissza az előző témára. – Megkeresem Lilyt! – határoztam el magam, és felpattanva beviharoztam a kastélyba. Ahogy sejtettem, Lily a könyvtárban ült, és... tanult. Nem meglepő.
– Lily! – sétáltam oda hozzá határozottan. – Neked komolyan Tyler tetszik? – kérdeztem kertelés nélkül.
– Halkabban, Liz! – nézett körül aggódva.
– Na?!
– Dehogy – legyintett. – Honnan veszed?
– Jamesnek azt mondtad.
– Csak azért mondtam, hogy lekattanjon rólam. Ő volt az első fiú, aki eszembe jutott.
– Huhh, megnyugodtam – sóhajtottam.
– Miért, baj lenne, ha tényleg ő tetszene?
– Nem, csak... nem – Úgy döntöttem, inkább nem beszélek neki Arabelről. Le kellett lépnem, mielőtt faggatni kezd. Az órámra pillantottam. Remek, még fél óra van hátra Lucy különórájából. Mindegy, fél óra alatt legalább kiolvasom a könyvemből hátralévő részt.
– Most megyek is, mert háromnegyedkor találkozom Lucyval a parkban, és előtte még beszélnem kell Marlene-nel, hogy szóljon Alice-nek, hogy James szólt, hogy Frank várja az Északi-toronyban – magyaráztam ki magam gyorsan. Lily csak legyintett, szerintem nagyjából a harmadik szavam után kapcsolt ki, és vetette bele magát a rettenetesen izgalmas olvasmányba a tizenhatodik századi mugli orvoslás rejtelmeiről. Én pedig elindultam megkeresni Remust, hiszen volt felesleges fél órám. A könyvem pedig... nos, az ráért.
– Remus, Remus, Remus! – ugrottam a nyakába boldogan, amikor megpillantottam az egyik folyosón. Vagyis... a Tekergők Térképét elcsórtam a fiúk szobájából, és megkerestem. Részletkérdés.
– Liz, szia! – mosolygott rám vidáman. – Nem úgy volt, hogy Lucyval leszel?
– Ja, van még – Az órámra pillantottam – tizenhárom percem. Az azért elég sok mindenre elég...
– Határozottan – húzott magához, és megcsókolt.
– Nem mondom, hogy nem szívmelengető látvány látni egy újdonsült pár szerelmes pillanatait, de... mondom. Nem az. Beszédem van Price-szal.
– Nekem meg nincs veled, Black. Na, húzz innen, amíg szépen mondom, vagy úgy kiátkozlak a bőrödből, hogy a roxfortos diákok ötven év múlva is ezen fognak csámcsogni! – fújtattam dühösen, de Regulus Blacket láthatóan nem rémisztettem meg. Sőt, elvigyorodott. Azt az arrogáns, pofátlan, beképzelt, bunkó, idióta mindenségit!
– Nem hallottad? Húzz innen! – mutattam a folyosó vége felé.
– Ugyan, Price, egyszer úgyis beadod a derekad! – simította meg a vállam, mire nekiszegeztem a pálcám.
– Soha! – sziszegtem dühösen. És elment.
– Ez meg mi volt? – nézett rám csodálkozva Remus.
– Regulus Black rám van szállva mostanában – túrtam bele a hajamba, de kihúzni nem tudtam a kezem, szóval úgy folytattam. – Folyton azzal jön, hogy beszélni akar velem, de nem fogja fel, hogy azóta egészen biztosan nem akarok vele társalogni, hogy a szilveszteri bulin azokat a dolgokat súgta a fülembe...
– Miket? – kérdezte, mire kénytelen-kelletlen bevallottam neki. Tudjátok, őszinte leszek, meg minden.
– Bízd csak rám! – kacsintott Remus, azzal eltűzött Regulus után.
– Hé, Black! – kiáltott utána, de egy kissé furcsa jelenet játszódott le, mert Regulus, Bellatrix, Andromeda és Narcissa Black is éppen ott tartózkodott. Erre mekkora az esély?
– Igen? – hallatszott négy torokból.
– Regulus Blackre gondoltam – magyarázta Remus, mire a három lány továbbsétált. Én úgy döntöttem, nem hallgatom végig a beszélgetést, mert az csak rájuk tartozik. Majd Remus elmondja, ha akarja. Inkább elindultam a parkba drága barátnémhoz. Ugyanis a tizenhárom percből jó gyorsan három lett. Kissé lihegve értem oda, aztán a fejemre csaptam. Miért siettem, ha gondolhattam volna, hogy Lucy úgyse ér ide időben? Mivel úgysem tehettem semmit, ezért a térképet kezdtem el böngészni. Lucy az ötödik emeleti mosdóban tartózkodott. Akkor legalább hét perc, mire ideér. Sirius... mit keres a hollóhátasok klubhelyisége előtt? És miért beszélget Edgarral? És James... komolyan Katie Parkerrel találkozgat titokban? Hm... Lily a prefektusi fürdőben van Alice-szel és Marlene-el. Lehet, hogy éppen a heti úszóedzésüket tartják. Peter meg a mardekárosok klubhelyiségében?! Érdekes dolog ez a térkép.
– Elvagy? – kérdezte tőlem Lucy, mire összerezzentem. Az akció óta minden apró nesztől megijedtem. Régen robbanthattak is volna mellettem, akkor se ébredek fel, most azonban arra is kipattant a szemem, ha valaki fordult egyet az ágyában. Mindegy, majd csak elmúlik.
– Tudtad, hogy Sirius és Edgar jóban vannak? – kérdeztem tőle. Elég furcsán nézett rám. – Mindegy – legyintettem.
– Akkor mi a mai terv?
– Kifosztjuk a konyhát, beszélgetünk és olvasunk!
– Remek ötlet – pacsizott le velem. A konyha felé tartva Lucy egyszer csak megszólalt:
– Volt már olyan veled, hogy érthetetlen dolgokat érzetél valaki iránt?
– Mit mondtál? – tátottam el a számat. Jól hallottam? Lucy belezúgott valakibe?
– Semmit, lényegtelen – rázta a fejét. Engem nem ráz le ilyen könnyen.
– De engem érdekel.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
– Jó, akkor nem – untam meg a játékot. Jellemző... A kis közjáték után az eredeti terv szerint alakult a délutánunk, vagyis csak majdnem. Csatlakozott ugyanis az olvasóklubunkhoz Sirius (!), egy könyvvel a kezében (!!!). Tuti rémálmaim lesznek. Ráadásul nem tudtam a könyvemre koncentrálni (egy mugli regény, még Lilytől kaptam karácsonyra) , mert Lucyék megállás nélkül veszekedtek. Minden. Egyes. Rohadt. Másodpercben. Sirius komolyan csak így tudja tudtára adni egy lánynak, hogy tetszik neki? Később rá is kérdeztem a dologra.
– Miért, hogyan kéne? – pislogott nagyokat.
– Úgy látszik, Jamesszel ugyanazt gondoljátok a lányokat illetőleg. Kár, hogy rosszul...
– Kicsit taníthatnál minket udvarlásból... – vigyorgott rám ferdén.
– Hát, igen! – vontam meg a vállam. De én tényleg csak vicceltem!
A klubhelyiség felé tartva elhaladtam egy terem mellett, ahonnan ismerős hangok szűrődtek ki.
– Ez az! Most a kábítást! Menni fog! – kiáltotta egy lány, akit Alice-nek tippeltem. A térképre pillantva megbizonyosodtam ebben. A teremben Alice és Marlene tartózkodott. Óvatosan benyitottam. A két lány párbajozott, méghozzá nem is akárhogyan! Olyan gyorsan lőtték ki az átkaikat, hogy alig bírtam követni. Marlene, akit senki se tartott különösebben ügyes boszorkánynak, már-már felülkerekedett ellenfelén, amikor megpillantott, és nagy zavarában eltalálta Alice egy lefegyverző bűbája, és csend lett a teremben. A két szempár rámszegeződött, én pedig (és ilyen csak ritkán fordul elő velem!) zavaromban nem tudtam mit mondani.
– Szi... sziasztok... – motyogtam halkan.
– Liz! Te meg mit keresel itt? – adott hangot elképedésének Alice.
– Csak... hallottam, hogy... itt vagytok, és... kíváncsi voltam, hogy mit csináltok... tudjátok, ilyen a természetem. Ne haragudjatok... – hátráltam kifelé a teremből.
– Várj! – szólt utánam Marlene. – Nem akartalak megbántani, csak... nem szeretem, ha bárki néz gyakorlás közben, mert teljesen szétcsúszok. Olyan szinten lámpalázas vagyok, hogy a legegyszerűbb bűbájt se vagyok képes közönség előtt végrehajtani. Ezért gyakorlunk Alice-szel üres tantermekben. Hogy tudjam, hogy képes vagyok megcsinálni. Nem vagyok olyan béna, mint amit mások gondolnak rólam. Bizonyítani akarok! – tört ki belőle.
– Én... le vagyok nyűgözve! Zseniális volt a párbajotok! – találtam vissza önmagamhoz.
– Tényleg? Köszi! – sugárzott Marlene. Alice továbbra se szólt egy szót se, amitől enyhén frusztráltan éreztem magam. Mondjon már valamit, mert megőrülök!
– Köszi, Liz! Ha Marlene nem bánja, beszállhatsz – szólalt meg végre. Hallelujah!
– Dehogy, sőt! Örülnék neki!
– Komolyan jöhetek? – döbbentem le. Valahogy azt hittem, hogy ők ketten ilyen kis privát klubot alkotnak (kicsit mint mi Lucyval), de ezek szerint nem teljesen.
– Persze, kell a változatosság – bólintott Alice. Csak később, az ágyamban fekve jutott először eszembe, hogy talán nem volt teljesen őszinte.