Főcímlapon

24

- Elhalasztottad a találkánkat. -jegyezte meg Ervin, ahogyan éppen a városkánk egyik elhanyagolt parkjában sétáltunk, hogy elérjünk a titkos kis piknikező helyre, amit csak azok ismertek, akik voltak olyan hülyék, hogy ideköltözéskor inkább fedeztek fel egy elhagyatott parkot, minthogy barátkoztak volna.

Legnagyobb szerencsénkre én is ilyen személy voltam. Mikor ideköltöztünk, teljesen magam alatt voltam és habár lettek barátaim, nem akartam megosztani velük azt az időt, amit magamának mondhattam. Nem akartam az újonnan felfedezett magányomat másokkal is megosztani.
Hát eljöttem abba a parkba, ahová még az itt élő lázadó tinédzserek sem jönnek, mert túlságosan gazos és koszos. Pedig szerintem gyönyörű hely. Tele van fákkal és vadvirágokkal, mivel a városkánk szélén áll. Van itt ráadásul még egy kis játszótér is, amin a legtöbb játék ugyan már tönkrement, a hinta és a mászóka, amin mellesleg nagyon jókat lehet olvasni, teljesen használhatóak és elbírják az ember súlyát.
Minket viszont jelenleg nem a játszótér érdekelt, hanem a mögötte álló domb, aminek volt egy kitaposott ösvény az oldalán, ahol fel lehetett jutni a tetejére.
Habár az út kicsit poros volt, az idő meg csípős hideg, volt nálunk kipárnázott hátizsák és pléd is. Meg persze forrócsoki.

- Elhalasztottam. -válaszoltam Ervinnek, akinek az arcát ugyan nem láttam, mert mögöttem sétált, de a hangjátból tisztán hallottam a kíváncsiságot.

- Szabadna megtudnom, hogy miért? 

- Történt némi előre láthatatlan kellemetlenség, ami miatt a délutánom hirtelen foglalt lett. -a hangom vidáman csengett, de hálát adtam az égnek, hogy útitársam éppúgy nem láthatja az arcomat, mint én az övét.

Pár méternyi csend múlva sikerült elérnünk a domb tetejét. Egy nagy körben rendbe volt szedve a fű és szépen le voltak metszve a tüskés bokrok ágai. Középen a fű ritkább volt, azon a helyen, ahol a nyáron feküdtem, ha valami bántott. Egy vízhatlan lepedővel leterített csomag feküdt az egyik bokor aljánál. Odasétáltam és kihúztam.
A lepedő alatt megtaláltam, amit a nyár során odahordtam. Az utóbbi időben sajnos nem volt eshetőségem eljönni ide, de megnyugtató volt, hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan hagytam őket. Egy kinyitható műanyagasztal és két sámli, egy takaró, meg egy köteg újságpapír.

- Tulajdonképpen hol is vagyunk? -szólalt meg mögöttem Ervin. Mikor rá néztem láttam meg, mekkora csodálattal figyeli nem csak a helyet, hanem engem is. Habár megkérdezte, elég egyértelmű volt, hogy tudja a választ.

- Ez itt...-mutattam körbe.- Az én titkos rejtekhelyem.

- Na és minek neked egy ilyen? -faggatott tovább, miközben kinyitotta a sámlikat, meg az asztalt.

- Azért, hogy el tudjak bújni a világ elől. -raktam rá a sámlikra a párnákkal tömött zsákjainkat, amiknek az oldalából a forrócsokis termoszokat húztam elő.- Azon belül is az emberek elől.

- Előlem is? -kérdezte vigyorogva, miközben kinyitotta a termoszát.

- Itt vagy, nem? -ültem le vele szembe az asztalhoz, amin mindenféle karcolások és színes ceruzák nyomai voltak láthatóak. Nem mintha rajzolnék.

- De. -bólintott. Egy kis ideig csak az hallatszódott, ahogyan a kakaóinkat szürcsöljük, majd végül sóhajtva szólalt meg.- Igazán elmesélhetnéd mi történt!

- A suliban? -tettem fel az amúgyis egyértelmű kérdést. Szinte teljes bizonyossággal tudtam, hogy Nagyi mindent elmesél az unoka-unokaöccsének.

- Nem, az erdőben. -forgatta meg a szemeit.- Arról a srácról beszélek, akibe a Nagyi teljesen belehabarodott. Hanna hercegecskéje így, meg Hanna hercegecskéje úgy! A falra mászom tőle.

- Csak nem vagy féltékeny? -nevettem a durcázásán.

- Nem, kislány! Én kíváncsi vagyok. -tette fel a mutatóujját.- Nálunk az a legnagyobb izgalom, hogy Nagyi milyen színűre fesse be a haját.

- Várj csak! -húztam össze a szemeimet.- A Nagyi festi a haját? De hiszen ősz, vagy nem?

- Ősz? Hát...inkább mondanám, hogy viharos szürke. -elemezte komolyan, mire csak néztem rá nagyra nyílt szemekkel. Ő csak megrázta a fejét.- Mostanság, ha unatkozom Nagyi állandóan az ölembe dob valami katalógust, hogy válasszak neki színt.

- Hát ez...-kerestem a megfelelő szavakat, ám mint tegnap délelőtt, most sem találtam a megfelelőt.

- Brutál?

- Totál. -vágtam rá, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Egyszerűen annyira normális volt ez az egész! Egy sráccal, egy baráttal üldögélni és csak beszélgetni, olyan dolgokról, amik valójában egyáltalán nem is számítanak! Annyit álmodoztam erről és lám, most meg is kaptam! 

- Na szóval...-tértünk vissza mosolyogva az eredeti témához, immáron jó kedvvel.- Mesélj csak nekem erről a hercegről!

- Inkább troll. -gondolkodtam el, majd egy vigyorral az arcomon elmeséltem mindent, ami eddig történt. A legvégén Ervin pedig csak ült és ült és...csend. Nagyjából két percnyi néma bámulás után, átnyúlva az asztal felett, csettintettem egyet, mire újra életre kelt.- Végzett a reboot?

- Mi a fene?! -mondta velem párhuzamban.

- Á, szóval csak lefagyott. -összegeztem magamnak a helyzetet kakaót szürcsölgetve, míg Ervin teljesen kiakadva ugrott talpra és kezdett el fel-alá járkálni.

- Ez a srác egy idióta. -szusszant végül meg.

- Nekem mondod? -kérdeztem fel sem nézve a termoszból.- El is felejthetjük a zombi apokalipszist, ami amúgy sem jött volna el soha, és inkább aggódjunk az idiótapokalipszisen, ami már a nyakunkon van.

- Körülbelül igen. -állt meg felettem mosolyogva.- És mit tervezel az idiótapokalipszis ellen?

- Nincs konkrét tervem. -vigyorogtam rá.- De tuti, hogy valami okosat.

- Csatlakozok. -ült le újra, majd megtámasztotta az állát az asztalon.- És mit tervezel a herceggel?

- Móresre tanítom. -mondtam ördögien.- Meg persze kicsit megtréfálom.

- Felnőttesen kerülöd a témát. -mondta jól szórakozva a hárításomon.

Nem akartam Erikről beszélni. Egyenlőre elintéztem a dolgot, szóval van egy szabad hétvégém, mert arra nem voltak kikötései, így nem akartam minden időmet azzal tölteni, hogy rajta gondolkodom. Volt is egy ötletem, hogyan kerüljem ki a témát.

- Nem akarok felnőtt lenni. -dőltem az asztalra és nagy szemekkel néztem fel Ervinre.- Nem is akarok ember lenni! Most macska leszek.

- Macska. -mondta úgy, mint aki mindjárt elneveti magát.

- Miaúúú! -nyávogtam hamiskásan elhúzva az utolsó magánhangzót.- Inkább mesélj magadról!

- Gyors váltás. -bólintott és lefeküdt mellém az asztalra. Csak pár centire volt tőlem az arca, mégsem hátráltam el, vagy pirultam el. Nem zavart. Hiszen csak egy barát.- De mit akarsz tudni?

- A minden kicsit sok lenne erre a maradék fél órára, mielőtt mennünk kell, szóval inkább csak mesélj valamit a gyerekkorodról!

- Mondjuk, hogy volt e macskám? -vigyorgott.

 - Mondjuk. -nevettem rá.

Aztán pedig csak hallgattam. Fáramászásról, fürdőszobában éneklésről és mindenről, ami eszébe jutott. Mindenről, amit meg akart osztani velem. Ez már csak ilyen volt.
Megértett és elfogadott, még akkor is, ha nagyon sok mindent elhallgattam előle. Szóval én is így tettem.

Hallgattam és hagytam, hogy az elhallgatott részek is beszéljenek helyette.