You're my scandal (Larry Stylinson)

Huszonharmadik

Harry

Másfél hét. Legutóbb ennyit adott nekünk James, mielőtt elszakítják tőlem Louist, talán örökre. Másfél hét pánikrohamokkal, másfél hét kisírt szemekkel és álmatlan éjszakákkal, másfél hét fenyegetésekkel és zaklatással, másfél hét, aminek minden Louis nélkül töltött perce maga a kibaszott pokol. Másfél hét, amit bármennyire is gyűlölöm bevallani ezt, nem élnék túl nélküle. Szükségem van rá, jobban a bőröm alá férkőzött, mint bárki eddig és a legelcseszettebb az egészben, hogy nem akarom kikaparni onnan. Akarom őt. Akarom minden figyelmes szavát és félálmos megnyugtatását. Mert a másfél hét szenvedés egyúttal volt másfél hét folyókkal, másfél hét gyengéd érintésekkel, édes csókokkal és finom szeretkezésekkel. Mert igen, azt amit Angyal és én csinálunk, már nem tudom máshogy jellemezni. Ő már nem csak egy rohadt alkalom. Lehunyom a szemem és a szobám sötét magányában idézem fel az utolsó együttlétünk minden pillanatát. Érzem az illatát az orromban, forró tenyereit a mellkasomon, derekamon, a hajamban és arcomon, látom gyönyörű alakját és a vágytól kipirosodó orcáját, hallom a csókjaimtól duzzadt vörös ajkakon kiszökő halk sóhajokat, rekedt káromkodásokat, kéjes nyögéseket és a végtelen szerelmes ígéretet. A legelső alkalom óta nem mondta, hogy szeret. Azóta az elátkozott délután óta, amikor a makacs fejébe vette, hogy jó ötlet a szemem elé rángatni az anyámat. És bár tudom, hogy nem lenne szabad, nem kéne kényszerítenem őt valamire amit nem akar, nem kéne akarnom egy vallomást, amit sosem tudok majd viszonozni, mégis megkérem...mindig megkérem, hogy mondja el mit lát bennem. Mindig mást mond. Minden csókkal mást emel ki a nem is létező jó tulajdonságaim közül, sosem ugyanazt kétszer. Mégsem mondja újra soha, hogy szeret. Csak úgy, engem, teljes egészemben. Talán a sok rész nem is működik egészében. Talán csak neki nem, talán senki másnak.

Idegesen fordulok meg az ágyban, a párnát a fejemre húzva. Nem tudok aludni. Már negyedszer a héten. Ami tekintve, hogy péntek van, messze nem a legjobb arány. Egyre rosszabb lesz minden nappal, egyre több a szorongás és egyre kevesebb az, amit Lou tehet, hogy megnyugtasson. Az elmúlt hat órában minden légzőgyakorlaton és relaxációs módszeren végigmentem amin lehetséges, még őt is elképzeltem magam mellett az ágyban, csak összefont végtagokkal pihenve, homlokát az enyémnek döntve, finoman simogatva, halkan a fülembe suttogva. És ez olyan valami, amit csak a legszarabb helyzetekben csinálok, mert rohadtul az épelméjűségem határát súrolom, ha olyanokkal beszélgetek akik nincsenek jelen.

Feladom.

Onnan tudom, hogy szar van az agyam helyén, hogy hajnali fél ötkor Liam Payne-t tárcsázom remegve. Igen, ez csak valami végső stádiumú elbaszottság lehet, mert az nem létezik, hogy a normális énem tőle kért volna megnyugtatást. Meg úgy semmit sem. Mégis ezer kő szakad le a mellkasomról, amikor néhány hosszú csörgés után felveszi.

- Mi a fasz? – köszön bele udvariasan és végtelenül fáradtan – Ha Louist keresed akkor kurvára...

- Téged kereslek – szakítom félbe, és bár igyekszem elrejteni a hangom bizonytalanságát, még így is tisztán hallom, hogy ülésbe tornázza magát, jelezve, hogy figyel.

- Minden rendben? – aggódik feltűnően, feltűnőbben mint amire szükségem lenne. A menekülési kényszer gyorsan épül fel bennem és csak le akarom csapni a kagylót, úgy tenni mintha mi sem történt volna, de tudom, hogy nem tehetem. Louis a lelkét is kiaggódná miattam egy ilyen éjszakai akció után – Az apád? Mivel tömte tele a fejed megint?

- Elmondta neked? – akadok ki inkább azon amit mond ahelyett, hogy azon háborodnék fel ahogy mondja. A paraszt stílusa mit sem változott, jó tudni.

- Előbb vagy utóbb, de Tommo mindent elmond nekem, ideje lenne megjegyezned már. Unalmas, hogy minden egyes alkalommal így fennakadsz ezen – ásít a készülékbe. Szeretném megütni. Ehelyett inkább csak egy halk okét suttogok – Szóval?