Egyedül

3 1 2
                                    



                                                                                                     „Te, ki tudod, hogy a Féltékeny Úr a drágakövet

hol dugta el a földbe és az éjszakába:

Óh Sátán könyörülj ínségem hosszú kínján."

(Baudlaire: A sátán litániája)

Edmund Canelli átcsoszogott a nappalin, s lerakta a tálcát a dohányzóasztalra. Két csésze kávé volt rajta, cukortartó, és aprósütemény. A fotelben, a tizenhét éves Lucy Sonne üldögélt. Szüleivel most költöztek ide, Wacky Rising-ba.

- Örülök, hogy átjöttél, kedves. – mondta Canelli. – Ritkán látok vendégeket magam körül, pláne azóta, hogy az én drágám elment. – nosztalgikusan egy kép felé nézett, amin egy csinos fiatal nő látszott.

- A felesége? – érdeklődött Lucy, miközben a kávéba pottyantott két kockacukrot.

- Ó, igen. Az a kép, több mint hatvan éves. Akkoriban, amikor ez készült, tizenkilenc éves volt. Mondd csak kedves, mi vett rá, hogy ide, a Holló-szigetre gyertek? Wacky Rising egy kicsi város. Nem sok megélhetés van itt.

Lucy hátradőlt a székben, s néhány pillanatig a farmernadrágját bámulta.

- Apa, író. Vagy legalábbis olyasmi, de levegőváltozásra volt szüksége, így muszáj volt ideköltöznünk. Anya, nos ő csak amolyan háztartásbeli. Otthon van egész nap. Nem vallja be, de majd' megöli az unalom. Ha apa ír, akkor nem lehet háborgatni.

- És akkor, úgy gondoltátok, átjöttök ide, és itt telepedtek le.

- Valami olyasmi. És ön, Mr. Canelli? Régóta él itt?

Canelli felkuncogott, amolyan mindentudó, csintalan módon, ahogy csak néhány öreg tud.

- Nos, kedves én bizony itt születtem, de annyi biztos, hogy nem itt akarok meghalni. Talán pár év múlva berakatom magam egy londoni öregek otthonába. Tudod, afféle elfekvőbe.

- Én se szeretnék itt leragadni. Szép az erdő, meg a partok is, de, de olyan fura az egész. Reggelente a nyálkás köd, meg a világítótorony, néha elég kísérteties. – megborzongott, és megdörzsölte fedetlen felkarját.

- Nos, kedves Wacky Rising bővelkedik kísértethistóriákban. Egynek, én is a részese voltam. Akarod hallani?

Lucy belekortyolt a kávéba és arra gondolt, nem szívesen menne még haza.

- Persze. Miért ne.

- Még egy sütit?

Lucy vett még egyet.

- Nos, ne kérd, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Egyszerűen úgy mesélem el, ahogy megtörténtek.

1946

1.

1946-ot írtunk. A háború hivatalosan is véget ért, és a bátyám Tom is, úton volt hazafelé. Se a szigetet, se a várost nem érintette soha, a háború. A férfiak közül, ugyan sokan elmentek a háborúba (s többségük soha nem tért haza), de máshogy nem érintett minket.

Tom túlélte, s mi majd' megvesztünk a boldogságtól. Anya hatalmas ünnepi lakomát készített elő a tiszteletére, s úton-útfélen azt mesélte, hogy Tom milyen bátran harcolt, és Angliáért kétszer is megsebesült. Azt hiszem, sokaknak nem tetszett. Például Mrs. Trescott-nak, akinek három fia is odamaradt a háborúban. Úgy tudom, hogy mindhármat a németek végezték ki. Egy hídról belelőtték őket a folyóba. Legalábbis ezt tartja a rege, és anno, Mrs. Trescott mindig ezt mesélte. Volt itt egy németajkú család a városban, és Mrs. Trescott olyan gyűlölettel beszélt róluk, és velük, hogy azt hitte volna az ember, hogy e mokány hölgyemény egy este az egész kúriát rájuk gyújtja. Tudniillik, Herbert Stille afféle gyáros volt, aki jól megszedte magát, és nem csak Angliában, hanem itt a Holló-szigeten is volt egy gyára.

EgyedülWhere stories live. Discover now