„Te, ki tudod, hogy a Féltékeny Úr a drágakövet
hol dugta el a földbe és az éjszakába:
Óh Sátán könyörülj ínségem hosszú kínján."
(Baudlaire: A sátán litániája)
Edmund Canelli átcsoszogott a nappalin, s lerakta a tálcát a dohányzóasztalra. Két csésze kávé volt rajta, cukortartó, és aprósütemény. A fotelben, a tizenhét éves Lucy Sonne üldögélt. Szüleivel most költöztek ide, Wacky Rising-ba.
- Örülök, hogy átjöttél, kedves. – mondta Canelli. – Ritkán látok vendégeket magam körül, pláne azóta, hogy az én drágám elment. – nosztalgikusan egy kép felé nézett, amin egy csinos fiatal nő látszott.
- A felesége? – érdeklődött Lucy, miközben a kávéba pottyantott két kockacukrot.
- Ó, igen. Az a kép, több mint hatvan éves. Akkoriban, amikor ez készült, tizenkilenc éves volt. Mondd csak kedves, mi vett rá, hogy ide, a Holló-szigetre gyertek? Wacky Rising egy kicsi város. Nem sok megélhetés van itt.
Lucy hátradőlt a székben, s néhány pillanatig a farmernadrágját bámulta.
- Apa, író. Vagy legalábbis olyasmi, de levegőváltozásra volt szüksége, így muszáj volt ideköltöznünk. Anya, nos ő csak amolyan háztartásbeli. Otthon van egész nap. Nem vallja be, de majd' megöli az unalom. Ha apa ír, akkor nem lehet háborgatni.
- És akkor, úgy gondoltátok, átjöttök ide, és itt telepedtek le.
- Valami olyasmi. És ön, Mr. Canelli? Régóta él itt?
Canelli felkuncogott, amolyan mindentudó, csintalan módon, ahogy csak néhány öreg tud.
- Nos, kedves én bizony itt születtem, de annyi biztos, hogy nem itt akarok meghalni. Talán pár év múlva berakatom magam egy londoni öregek otthonába. Tudod, afféle elfekvőbe.
- Én se szeretnék itt leragadni. Szép az erdő, meg a partok is, de, de olyan fura az egész. Reggelente a nyálkás köd, meg a világítótorony, néha elég kísérteties. – megborzongott, és megdörzsölte fedetlen felkarját.
- Nos, kedves Wacky Rising bővelkedik kísértethistóriákban. Egynek, én is a részese voltam. Akarod hallani?
Lucy belekortyolt a kávéba és arra gondolt, nem szívesen menne még haza.
- Persze. Miért ne.
- Még egy sütit?
Lucy vett még egyet.
- Nos, ne kérd, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Egyszerűen úgy mesélem el, ahogy megtörténtek.
1946
1.
1946-ot írtunk. A háború hivatalosan is véget ért, és a bátyám Tom is, úton volt hazafelé. Se a szigetet, se a várost nem érintette soha, a háború. A férfiak közül, ugyan sokan elmentek a háborúba (s többségük soha nem tért haza), de máshogy nem érintett minket.
Tom túlélte, s mi majd' megvesztünk a boldogságtól. Anya hatalmas ünnepi lakomát készített elő a tiszteletére, s úton-útfélen azt mesélte, hogy Tom milyen bátran harcolt, és Angliáért kétszer is megsebesült. Azt hiszem, sokaknak nem tetszett. Például Mrs. Trescott-nak, akinek három fia is odamaradt a háborúban. Úgy tudom, hogy mindhármat a németek végezték ki. Egy hídról belelőtték őket a folyóba. Legalábbis ezt tartja a rege, és anno, Mrs. Trescott mindig ezt mesélte. Volt itt egy németajkú család a városban, és Mrs. Trescott olyan gyűlölettel beszélt róluk, és velük, hogy azt hitte volna az ember, hogy e mokány hölgyemény egy este az egész kúriát rájuk gyújtja. Tudniillik, Herbert Stille afféle gyáros volt, aki jól megszedte magát, és nem csak Angliában, hanem itt a Holló-szigeten is volt egy gyára.
YOU ARE READING
Egyedül
HorrorA háborúból visszatérő férfi, rejtélyes körülmények között meghal. Halála különös volta miatt, öccse és annak szerelme, egy közeli szigeten kezd el szimatolni. És kezdetben nem is sejti, milyen fura esetbe botlik bele, és milyen természetfeletti ese...