Főcímlapon

27

Van az az érzés, mikor az ember úgy érzi: átmenetileg feladom. Nem örökre, vagy teljesen, csak egyenlőre elveszíti az érdeklődését és abbahagyja az erőfeszítéseket, hogy ha majd eljön az ideje, akkor újra próbálkozni kezdjen. 

Aztán hirtelen, mikor feladod minden az öledbe hullik.

Miután beszéltem a focisokkal rám is ez az érzés telepedett. Egyenlőre feladtam, hogy valamilyen úton-módon elérjem Eriket. Felhívni nem akartam, mert annyira azért nem kattantam meg, de ráírni sem volt kedvem, mert az meg olyan személytelen lett volna.
Szóval inkább csak úgy tettem, mintha minden a régi lenne és nemes egyszerűséggel behuppantam az előadásokra, figyelmesen jegyzeteltem, beszélgettem Somával és Kittivel, aztán mentem a következőre.
Míg végül vége lett a napnak. Mikor elindultam hazafelé furcsán nehézkesnek éreztem magamat. Az utcán inkább vonszoltam magam, mintsem sétáltam, a táskám pedig úgy húzta a vállamat, mintha téglákat cipeltem volna. A helyzet otthon sem javult szemernyit sem. A lépcsőkön fogalmam sincs mégis, hogyan jutottam fel, csak arra emlékszem, hogy elterültem az ágyamon és bambulni kezdtem a plafont.
Tekintettel arra, hogy minden próbálkozásom ellenére sem tudtaam elaludni, mérgesen vettem elő a laptopomat, hogy sorozatot nézzek, de egyik sem kötött le igazán. Szenvedéseimen végül a tanulás segített. Az, hogy médiajogot kezdtem el magolni, valahogy könnyített rajtam, de még mindig úgy éreztem, hogy lefelé húz valami.

- Lehet beteg leszek. -gondolkodtam el hangosan, mikor megcsörrent a telefonom.- Hát ez meg?

A kijelzőn nagy betűkkel villogott a: Zaklató felirat. Teljesen el is felejtettem, hogy ezt a nevet állítottam be Eriknek. Már majdnem el is mosolyodtam a saját hülyeségemen, mikor eszembe jutott, hogy fel kéne venni a telefont.

- Mit akarsz? -szóltam bele gorombán. Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogyan olyan hülyén elvigyorodik.

- Helló szépségem! -szólt a vidám hang.- Ráérsz?

Mikor megszólalt, a nehézség mintha egy csettintéssel eltűnt volna rólam. Furcsa érzésem támadt. Mintha egy kisebb áramcsapás cikázott volna végig rajtam. Felpattantam az ágyról. Újra könnyedén mozogtam. Nem is akartam belegondolni, hogy miért.

- Az attól függ. -sóhajtottam, inkább a megkönnyebbülés, mintsem Erik miatt.- Mit akarsz?

- Gyere el velem valahová! -a hangja, ha lehet még vidámabb lett.

- Bocs, de nem vagy az esetem. -forgattam meg a szemeimet. Még csak az kéne, hogy randira akarjon hívni.

- Küldöm a címet. -mondta végül, majd lecsapta a telefont, mielőtt bármit is mondhattam volna.

Két másodperc sem telt bele, már csippent is a telefonom. Megérkezett a cím. Nagyot sóhajtottam, mikor megláttam. A megadott helyszín pontosan három utcányira volt tőlünk, nem a város másik felén.
A médiajogot az ágyamon hagytam és a szekrényemhez léptem. Kivettem egy sötétkék farmert és egy hosszú ujjú bő pulcsit. Bőrszínű volt, az elején csak egy apró "NO" felirattal a mellkasán. A háta viszont sokkal kifejezőbb volt. A "Nem" mindenféle nyelven fel volt írva a hátára, méghozzá úgy, hogy a sok kis felirat is egy nagy "NO"-t formázott. Szerettem ezt a pulcsit, mert nagyon is kifejező volt.
A telefonommal a zsebemben és egy jegyzetfüzettel a zsebemben indultam el a megadott címre.

*****

Egy hatalmas, fehér ház állt a megadott címen. A városkánknak ez egy igen kellemes része volt, éppen átmenetben a normál és a luxus házak körei közt.
Kétemeletes ház volt ez, aminek igazi amerikai, fehér léces kerítése, fekete cserepes teteje és két udvara volt. Egy elöl: nagyon szépen ápolva két apró virágosládával és egy postaládával, meg egy hátul, ahova viszont nem lehetett belátni.
Kissé bizonytalanul lépkedtem a fekete, lakozott ajtóig, majd csengő híján az ajtón található, bronz kopogtatót használtam. Két perc sem kellett és már nyílt is az ajtó, benne egy hülyén vigyorgó Erikkel.

- Jét! Te még élsz? -játszottam a meglepettet.

- Azért ne legyél ennyire csalódott. -húzta el a száját.

- Te így szoktál ajtót nyitni? -kérdeztem némi szünet és egy kisebb mosoly kíséretében, teljesen elfeledkezve a tényről, hogy nem bírom ezt a srácot.

Ugyanis éppen egy rikítózöld melegítőnadrágot, egy rózsaszín felsőt viselt papuccsal és kék zoknival, rajta pedig egy vörös fürdőköpennyel. Elég fura benyomást keltett.

- Mégis mi bajod a megjelenésemmel? -állt félre, hogy beengedjen, újra elvigyorodva.

- Úgy nézel ki, mint akit egy hároméves öltöztetett fel. -fordultam felé, miután vetettem egy pillantást a márványlépcsőre és a plazmatévés, bőrkanapés nappalira.- Csak nincs egy kistesód?

- De van. -vont vállat, ahogyan lazán belökte magunk mögött az ajtót és elindult a lépcső felé.- Egy öcsém, aki tizenhárom éves. Ha ez megnyugtat: csak tíz évet tévedtél.

- Megesik. -vontam vállat, ahogyan levettem a cipőmet és követtem a csapatkapitányt az emeletre.

Ez a ház egy labirintus! Ahogyan megfigyelhettem, a földszinten nem csak egy hatalmas nappali, egy majdnem akkora konyha és egy apró gardrób kapott helyet, hanem egy lenti mosdó is. Az emeleten viszont még nagyobbnak tűnt, ami persze fizikai lehetetlenség. A lépcső mellett is volt egy nappali, mögötte egy folyosóval, ami két irányba vezetett és balra még el is kanyarodott. Nagyon sok ajtót figyeltem meg, de a hasamat lehúzó furcsa érzés miatt elfelejtettem megszámolni őket.
A ház furcsán ismerős volt. Túlzottan ismerős. Majdnem teljesen olyan volt, mint egy általam jól ismert ház, egy másik kontinensen, amit buzgón próbáltam elfelejteni.

- Tulajdonképpen beszélni akartam veled. -torpantam meg, mikor elindult a bal oldali, elkanyarodó folyosó felé. Akkor viszont megállt és kissé hitetlenül nézett rám.

- Miről? -kérdezte enyhén gyanakodva.

- A szívességről, amit kértem. -sóhajtottam, mire mintha leeresztette volna a vállait.- Úgy gondolom, hogy nem egészen fair, hogy te megkapod a fizetséged, miközben egyetlen hasznos tanácsot sem kaptam tőled.

- Tényleg? -nevetett, mire mérgesen meredtem rá. Egocentrikus seggfej.

- Igen. -szorítottam össze a fogaimat, majd kifújtam a levegőt.- Szóval szeretném, ha újra segítenél. Ezúttal medence mentesen.

- Hmm...-vakarta meg az állát, mintha gondolkodna, de a szemei vidáman csillantak meg. Már tudta a választ, csak engem akart felhúzni!- Végül is...miért ne?

Majd se szó se beszéd belépett a mellette nyíló ajtón és becsukta maga mögött, mire felháborodottan horkantottam fel. Most tényleg azért hívott át magához, hogy aztán egyedül üldögéljen a szobájában? Már persze, ha az az övé volt.
Néhány éveknek tűnő másodperc múlva azonban újra nyílt az ajtó és Erik ezúttal normális ruhákban lépett ki, kabátokkal felszerelve. Vagy hat darabot cipelt a kezében, amitől kissé úgy nézett ki, mint egy pufikabátos jeti. 

- Igazán varázslatosan nézel ki. -jegyeztem meg szarkasztikusan, mire csábosan rám vigyorgott a kabátok között.- De mondd csak! Nem a hullám becsomagolásához kellenek, ugye?

- Mindjárt kiderül. -vont vállat, mire vagy három kabát lecsúszott.

Kuncogva vettem fel őket, amit nagyra nyílt, de kedves szemekkel nézett végig. Én azonban gonoszan mosolyodtam el és rádobtam a fejére a három pufidzsekit.

- Kösz. -hallottam tompán a nevetését a kabátok alól.- Ez igazán kedves volt.