Kávé Kétszemélyre

5. Rész, amelyben mindenki sír

Sosem éreztem még ilyet. Vagyis de, csak nem egy fiú iránt. Sugárzó aurája megfogott, pedig még a nevét sem tudom… 

Gondolkodtam magamban a suli foteljának egyikében, és vártam a csengőt. Egy kellemesen hideg, szellős őszi kora délután volt. A lépcsőfordulóban lévő falfreskót bámultam, rajta a torz mosolyú embereket. Megnéztem egyaránt a nőket, illetve a férfiakat rajta.

Tudtam. Ekkor realizáltam magamban. Nem mintha nem sejtettem volna, és nem kaptam 

volna meg a sok “kedves jelzőt” pár osztálytársamtól. 

És eddig is kimondtam magamban hogy szeretem, de hogy van az, hogy eddig természetesnek vettem, de miután ténylegesen elfogadtam magamban, már nem tűnik annak?

Annyira belemerültem az elmélkedéseimbe, hogy hangos gondolataim elhalkították a külvilágot. Kicsöngettek, véget ért a lyukas órám, de én erre fel sem figyeltem. Annál inkább arra, hogy ő jelent meg a lépcsőforduló alatt, és hatalmas léptekkel futott fel a második emeletre. Ez a srác mindenhonnan elkésik. Próbálom szuggerálni, hátha lenne esélyem köszönni, hogy halljam érces és mély hangját. De mintha nem is ismerne, tovább szaladt mellettem, parfüme csíkot húzott utána, én pedig csak szálltam volna irányába. Ma egy fekete póló volt rajta, valami apró fehér szöveggel. Jól állt neki.

 – … és elesett az egész osztály előtt! Alex. Alexander?! Figyeltél te rám? – Úgy is tudja hogy nem. Emelt magyar órán Viki mellett ülök, de órán sokkal inkább hallgatom Villon kurtizán verseit, és mértéket nem ismerő magatartásformáját.  – Idióta.

Ezzel zárta gondolatmenetét, és amúgy vicces történetét, de jobb szeretek figyelni órán. Kár, hogy még csak a nagyon korai költészetet vesszük emelt magyaron, már szívesen tanulnék a magyar modernisták agyszüleményeiről. Természetesen csak azért hogy kínozzam magam, és ahányszor kimondják órán Radnóti nevét, kihagyjon egy ütemet a szívverésem.

 – Ügyes aki megmondja, melyik az a költői kép, amelyben a költő érzékszerveinkre próbál hatni szavai útján?

Csend. Én tudom, vagyis gondolom hogy tudom. 

 – Na kedves osztály, aktivizáljuk már magunkat! Olyanok vagytok mint a megalvadt puding tetején a karamell – közben kezével vadul kapált, még drámaibbá téve hasonlatát.

 – Szinesztézia…? – mondtam kissé kételkedőn.

 – Kapsz egy ötöst ha idézel is egyet. – Szinte láttam a szikrákat a tanár szemében.

 – S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben. – Rávágtam.

 – A másik ötös tulajdonosa pedig aki megmondja miből idézett Alex.

 – Természetesen Radnóti, Tétova Óda. – Mindig abból idézek, lehet nem volt Annának nehéz kitalálni.

Furcsa, illetve “beszélni akarok veled” pillantásokat kaptam Annától. Ma egy fehér inget viselt, amire rásütött a nap, így a kis fekete alakokat nem tudtam messziről kivenni. Ha tippelnem kellene, pandák lehetnek.

Vegyes érzéseim voltak mikor azt mondta Anna, egy nagyon fontos dologról kell beszélnie velem. Természetesen egy dupla espresso társaságában. Iskola után elváltam Vikitől és Jankától, akik éppen valami random házba mentek berúgni (megjegyezném hogy a mai nap egy keddi nap), úgyhogy azon diskuráltak, milyen ruhában kellene elmenniük. Úgyhogy nem bánom hogy lecsatlakozok róluk. 

Mire beértem a pékségbe, Anna már ott várt. A kávém is, szerintem ezzel próbálta meghálálni hogy előző alkalommal 5 perc várakozás után nem léptem le. 

 – Nem szeretnék köntörfalazni. – Még le sem ültem, de már túl komoly arccal nézett fel rám, és ez zavart.  – Tudom hogy meleg vagy.

Totális sokk. Hogyan? Honnan? Meg már az mellékes hogy csak félig. 

Szóhoz sem tudtam jutni. Egyszerűen agyam nem tudott forogni, és betűket, szavakat összerakni. 

 – Mi? – Csak ennyi jött ki a torkomon.

 – Tudom és kész. Ne tagadd. És azt a fiút kedveled, dráma klubból. Neki mondtad a Radnótit.

Leolvadt az agyam, egészen a torkomig, annyira meglepődtem. A torkomban egy gombócot éreztem, ami lassan megfojt, vagy elkezdek zokogni. 

A második lett.

 –  Jaj, ne sírj! Nem azért mondtam!! Csak szarul esett hogy magamtól kellett rájöjjek…  –  és ezen a ponton, egymásba borulva, mint két szenilis, egy pékségben sírtunk.  – A barátod vagyok, nem…?

Hosszú és kemény beszélgetés után, –  ami sokkal gyorsabb lett volna ha nem szipogunk, törölgetjük a könnyeinket vagy az orrunkat közben – kiderült, hogy Anna látta kétszer is, hogy néztem arra a srácra. Először itt a kávénknál, másodjára drámán, ami után ő, egyenesen a könyvtárba tartott. Látta ahogy belefirkantok valamit Radnóti könyvbe, és megvárta amint én lelépek, ő megtudja nézni mit is csináltam.. Ez tette a pontot nála az I-re. 

Nem teljesen így képzeltem el az első coming outomat. De ilyen elcseszetten volt tökéletes. Illetve nagyon felemelő érzést, illetve megkönnyebbülést adott az, hogy nyíltan beszélhettem valakivel az érzéseimről. Sétáltam hazafelé, elég sok cucc volt ma nálam. A nap már nem sütött annyira, borús, komor volt az ég. A platánfák alatt sétálgattam, azok hatalmas leveleit néztem, ahogy balra és jobbra lebbenve járnak táncot a szélnek, aki kacéran játszadozott velük. A sulink előtt van jó pár pad, mindegyik üres volt. Kivéve egy.

Ott ült ő, teljes pompájában. Még mindig azt a fekete pólóját viselte, vele együtt egy feszülősebb farmert, ami kiemelte vádliját. Ott csorgattam volna tovább a nyálam a messziből, de a szívem átvette az irányítást. Az agyam hazafele ment volna, a szívem elindult felé. Szóval bal lábam követte jobbat, megálltam előtte. Fel sem nézett rám, vázlatfüzetébe – amit a keresztbe tett lábán tartott – húzott vastag vonalakat teljes erőből. Keze állásából már láttam, hogy nagy fájdalma van. Szia helyett, csak ennyit tudtam szólni: 

 –  Minden rendben? –  Még mindig nem nézett fel rám.

 – N-nem – csuklott el erőteljesen hangja, és egy csepp ráesett a frissen rajzolt vonalakra. Nem tudtam eldönteni, hogy esőcsepp volt, vagy könny.

Felzokogott. Ekkor már tudtam, hogy nem az eső volt. Ott álltam bénán, egy fél percig, miután megmertem ölelni. Szinte kapaszkodott belém, és csak folytak a könnyek a pólómon. A szívem majdnem kiugrott a helyéről olyan ütemben dobogott. Éreztem az övét is. 

És hogy tényleg meghitté tegye a természet ezt a pillanatot, abban a minutumban mikor elengedett, eleredt az eső.