Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧6. Dália⛧

Viktor ijedt kiáltásra riadt fel, és ahogy felugrott a kocsi üléséről, a lendülettől a padlóra zuhant. Nyöszörgő hangot adott ki, miközben elgémberedett tagokkal, fejében sajgó fájdalommal próbált feltápászkodni.

Ahogy kikémlelt az ablakon, ismerős látvány tárult a szeme elé, de mégsem jött rá azonnal, hogy hol van. A kovácsoltvas kapu mögött barackszínű ház állt, az utcára néző két ablaka visszatükrözte a ház előtt álló fehér furgont.

– Te meg mit keresel itt? A frászt hoztad rám! – fordult hátra egy felvont szemöldökű férfi, ahogy felocsúdott első rémületéből. Sötétbarna szeméből meglepettség és kíváncsiság áradt. Bár rövidre nyírt, sötét hajában néhol már megbújt egy-két ősz hajszál, arca mégis fiatalosnak tűnt. Határozott állkapcsának vonalán borosta sötétlett, bőrének barnás színe arról árulkodott, hogy ideje nagy részét a szabad ég alatt tölti. Alex – a szőke haját leszámítva – a kiköpött mása volt.

Viktor lassan föltápászkodott, visszaült az autó hátsó ülésére, és fájdalmasan simított végig a homlokán. Amennyire tudta, kinyújtotta a lábát, és forgatni kezdte a lábfejét, hogy elinduljon benne a vér.

Azt én is szeretném tudni, gondolta.

– Bocsánat. Kicsit hosszúra nyúlt a tegnap este, de már itt sem vagyok – mondta rekedt hangon, az ajtó felé nyúlva.

– Maradj csak nyugodtan. Hazaviszlek – felelte Benjamin. – Anyád már biztosan aggódik miattad.

Bár Viktor kínosan érezte magát, a férfi nem mutatta jelét annak, hogy ideges lenne. Lazán fordította el a kulcsot, majd a szűk utcából kihajtva felkanyarodott a főútra.

– Ja, nem. Szóltam neki, hogy itt leszek – dünnyögte Viktor.

Rálesett a telefonjára, ami csupán arról tudósította, hogy reggel hét óra van. Hívásnak vagy üzenetnek nyomát sem látta, így gyorsan visszatolta a zsebébe a mobilt.

– Itt? Az autómban? – vonta össze a szemöldökét Benjamin.

A visszapillantó tükörben találkozott a tekintetük, és Viktornak az jutott eszébe, hogy kinézete pontosan tükrözi azt, ahogyan érzi magát. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, szemében pedig vörös vérerek hálóját látta. Hálás volt, hogy Benjamin nem kérdezett rá az arcán éktelenkedő seb keletkezésére, de azért föltette a kapucniját, hogy kevesebb látszódjon az arcából.
– I... igen – nyögte bizonytalanul.

– Alex nem említette, hogy itt leszel. Bejöhettél volna, a nappaliban van egy egész széles kanapénk – magyarázta.

Viktor azon töprengett, hogy Benjamin vajon minden reggel ilyen energikus-e. Zsongott a feje és minden elhangzott mondat után szüksége volt pár másodpercre, amíg fel is fogja a hallottakat.

– Csak nem felejtett itt téged? Talán részegen vezetett? – lesett hátra. Most először ült ki az arcára az aggodalom.

– Micsoda? – kapta fel a fejét idegesen Viktor. – Nem! Nem, dehogyis! Nem felejtett itt. Így volt megbeszélve.

Egyre erősebb lett benne az érzés, hogy előző éjjel elaludt a kocsi hátsó ülésén, Alex pedig tényleg megfeledkezett róla, aztán bement, hogy ő is lefekhessen.

Benjamin egyre összébb húzta a szemöldökét, így Viktor gyorsan kiegészítette magát:

– Többet ittam a kelleténél, és eléggé hangos voltam. Alex aggódott, hogy felébresztem magukat, úgyhogy mondtam neki, hogy nyugodtan menjen be, én elleszek itt.
– Miért nem vitt egyből haza?