A tömeg feldúlt árként hömpölygött körülöttem, ezernyi hangfoszlány szaladt elém, hogy tovafusson a zsúfoltságba elnyelődve. És hiába lökdöstek bábúként a siető emberek én döbbenten cövekeltem le a mocskos járdán. Ott álltál te, mint egy jelenség. Hajad szűzhóként pislákolt, a napfény csillogva játszott benne, és a tiszta szálak angyalok tollpihéinek látszottak. Biztos voltam benne, hogy a törtfehér habtincsek sokasága megszégyenítette volna bármely selyem, és bársony finom puhaságát. Hiszen a szellő is incselkedve túrta belé ujjait. Magas voltál, mindenki felé istenként magasodtál ki, porcelán arcodra éles kontrasztot festett egy éjfekete maszk. Halvány ajkaid rózsásan csillantak meg, hogy futó mosolyra húztad őket engem megpillantva. Szemkötőhöz emeltem kezed, és lágy mosolyod magabiztossá, csalfává szélesedett ki, pajkos játékra hívott. Hosszú szempilláid jegesen fénylettek, és amint kinyitottad tekinteted, úgy éreztem a lábam alól kifut a világ. Ezernyi kék árnyalat kavargott benne folyékonyan, és a fény is megcsúszott ragyogásában. A napsugár fehér felhőket festett bele, ahogyan pillantásod megpihent rajtam akár egy pillangó a törékeny virágszálon. Ledöbbenve bámultam rád, ajkaim kiszáradtak. A világ megszűnt, csak te léteztél. Meglepetségem látva kasmírpuha nevetés csúszott ki ajkaid közül, lágyan hívogató.
Mámoros érzés lobbant bennem, tömény volt, mintha fejem víz alatt lett volna, mégis tisztán kapkodtam levegőt. Forróság fortyogott mellkasomban, megolvasztva szívem, lelkem, hogy cseppfolyóssá válva kibuggyanjanak szememből. Gyönyörű voltál, szebb, mit ember valaha is elképzelhet. Mintha abban a fátyolos tekintetben egyszerre fonódott volna össze a vég és kezdet. Ijedt kis madárként dübörgött szívem, ahogyan maszkot visszatetted, megfosztva a kristályként tündöklő szempárodtól. Elfordultál, majd egyre messzebb távolodtál, én pedig hiába kaptam utánad, ujjaim csak levegőbe vájtak. Végül a forró gyémántfényű cseppek végiggördültek arcomon lehullva a világ piszkába esve. Eltűntél, mint megpihent szitakötő mely felrebbent a víz tükörsimaságáról, és csak hullámzó árkokat hagytál magad után melyek egyszer kisimulnak. Gyöngéd léted azonban örök vájatot hagyott bennem. Az élet nélküled ridegen, fakón tompálott, te voltál az igaz szín egyedül benne. Így csak hagytam, hadj peregjenek könnyeim, mert eszem nem, de szívem megértette, hogy mit veszített el, mit vontak meg tőlem. Téged. A leggyönyörűbb virágszálat, kit annyit tépett a szél, és mégis te bontottad a legszebb patyolat szirmokat.
